Amikor zordul az idő és fehér pelyhekkel játszik az északi szél, felidézem emlékezetemben a gyermekkori disznóvágások emlékét.
Azért nem beszélek disznóölésről, mert nálunk nem ölték, hanem vágták a disznót. Ez pedig lényeges különbség. Ugyanis az ölés, gyilkolás, míg a vágás, ha kellőképpen megadják a módját, áldozat...Misztérium.
Nálunk, amíg anyai nagyapám élt, addig ő végezte ezt a fontos feladatot.
Ennél a munkánál lényeges a szakértelem, ha emberséggel kívánják teljesíteni. Aki szereti és tiszteli az állatot, az ügyel arra, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon neki és mielőbb átsegítse az égi kondába.
A disznóvágás minálunk ünnepi esemény volt. Gondos előkészületek zajlottak. Már napokkal előtte bevásárolt édesanyám minden hozzávalót: fűszereket, fokhagymát, rizst, sót. Lesúrolta a vágódeszkákat, hurkatöltőt. Kiforrázta a sózódézsát. Nagyapám a vágáshoz szükséges eszközöket rendezte.Gondosan megélesítette a késeket, mert másnap a késeké volt a főszerep. Édesapám dolga volt a vízhordás és a favágás.
A disznó pedig az utolsó előtti napon kivételes bánásmódban részesült.Édesanyám símogatta, dédelgette és a legkedvesebb csemegéjével kényeztette.
A vágás napján már pirkadattal érkeztek a vendégek. Jött a rokonság, szomszédság és velük együtt a gyerekeik is, mert ezen ünnepi esemény alkalmával még iskolába sem mentünk.Mindannyian biztos érzékkel lábatlankodtunk ott, ahol legjobban láb alatt lehettünk.
Az érkezőket pirított kenyérrel, forró teával és borral terített aztal várta, mert nagyapámnak az volt az elve, hogy: -"Éhomra nem jó bort innya."
Elsőként ő emelte poharát mondván: -"Emeljük poharunkat arra, akinek ma meg kell halnia, hogy minket táplálhasson! Áldja meg a Jóisten!"
-Ámen!...Mondták rá a többiek.
Nagyapa keresztet vetett és azt mondta: -"No, akkorhát Istennek nevében kezdjük el!"
Édesanyám kukoricát csörgetve csalogatta ki óljából a még négy lábon cammogó eleven húsraktárt , kit nyomban körülvett a férfiak serege. Lekapták a négy körméről, majd keserves visítás, ám rövid haláltusa után távozott az égi legelőre. Mi gyerekek pedig ölszámra hordtuk a szalmát a pörzsöléshez.
Nagyapa eligazgatta a disznóra szórt szalmát és fohászkodott: "-Fogadd be Urunk eme állat lelkét!" Azután meggyujtotta a szalmát. Mi pedig megbűvölt áhítattal bámultunk a hajnali derengésben ég felé törő lángokba. Hajdan volt őseink így nézhettek az oltárok áldozati tüzébe. Unokabátyáim, mint pajkos ördögfiókák ugrálták át a lángokat. Mikor kihunyt a tűz, azon mesterkedtek, hogy megszerezzék a ropogósra pirult füleit és farkát.Nagyapa, hogy megmentse a kocsonyának valót, lemetszette a farkincát és a disznó fenekébe dugta. Közben, meg-megszólított bennünket: "No picikéim, osztán tudjátok e, mit mondott ez a disznó, mikor még malac vót?
Huncut mosollyal a bajusza alatt figyelte, vajon ki tud válaszolni a feltett kérdésre?
Ha nem érkezett válasz, boldogan világosított fel bennünket:
-"Nohát, ebbíz nem mondott egyebet, mint azt, hogy; -moslííííííííííík...moslíííííííííííík!
-Hát azt tudjátok e, mit mondanak a legelőn a malacok, ha rágyün az eső?
Rövid hatásszünet után maga mondta meg: -Nohát, a malacok ezt ríják; Esíííík! esííííííK!
Mire az anyakoca azt röfögi; -Hogyha én ezt tudtam vóna, köpönyeget hoztam vóna!
Az öreg kan meg azt mondja; -Lösz...lösz....lösz!
Édesanyám feladata volt a böllérpecsenye elkészítése, amelyhez sültkrumpli dukált, meg lila káposztával töltött savanyú paprika.
Nálunk a sültkrumpli is finomabb volt, mint máshol, mert mi suszterfánknak hívtuk.
A felejthetetlen toros étel után nagyapa megtörölte a száját, sodorintott egyet a bajuszán és így szólt:
-"No, mi mostmár ettünk is, ittunk is, jól is laktunk, maradt is. Most adjon a Jóisten annak is, aki máma még nem evett! Azután pipára gyujtott, kiürítette a poharát és szemeiben huncut mosollyal megkérdezte: -"Nohát, azt tudjátok e, miképpen járt az egyszeri inasgyerek?
Természetesen mindnyájan tudtuk, de senki sem akarta elrontani nagyapa mesélő kedvét.
-"Hát idevigyázzatok!...Ez a dolog úgy esett, hogy vót egy keríkgyártó mester. Annak a mesternek pedig vót egy inasa.
No, ez a meste vásárót egy lutrit. Ammeg egy szerencsejátík vót abban az időben.Sok pízt nyerhetett rajta, mán akinek szerencsíje vót. Ehhő a mesterhő együtt a komája, akihő osztán ekkíppen szólott: -Hallja e kend! Vettem én egy lutériát, de ha szerencsím lesz rajta, akkó veszek egy akkora disznyót, de akkorát, hogy a fiam, a Jóska a vejem, a Miska, a Menyhárt, a szomszíd, meg én, nígyen, aligha le tudjuk fognyi. Az inas gyerek meg ippen ott ádgát és azon, amit hallott, úgy ecsudákozott, hogy etátotta a száját. Ránízett a mester, oszt lekent nekije egy nagy pofont s az mondja; -Emmeg annyit zabál majd, hogy ecsapja a hasát."
A jól ismert történet minden alkalommal olyan derültséget keltett, mintha először hallottuk volna. Úgy hozzátartozott a disznótorok hangulatához, miként élőhöz a sóhaj.
Nagyapa pedig pajkos mosollyal a bajusza alatt megvárta, amíg elült a kacagás, azután levonta a történet tanulságát.
-No lám, abban az időben bíza illen vót az inasok sorsa. A mesternek még ki sem húzták a szerencseszámait, a disznó sem volt még sehun, de az inasgyerek már jó előre megkapta a pofont.
Mikor már drága emlékű nagyapánk Isten malmában őrölte a mennyei gabonát, színüket vesztették a disznóvágások.Az öreg sámán magával vitte a szent rítusokat: a hagyományt, az adomákat, mondókákat. Szürkévé, hétköznapivá fakultak a disznótorok.
Mi pedig, az ittmaradottak, csak a port igyekeztünk lefújni nagyapánk emlékéről; felidézve szokásait, meséit, tréfáit. Emlékezetünkben ott volt közöttünk, mint amikor még élt és gazdag lelkének kincseit megosztotta velünk.
0 Megjegyzések