Sápadt hajnalon, ülök a gondolataim partján,
ékezeteket dobálok a tükröző ötleteim taván.
elheverek, társaim millió-egy gond bogár,
a fűszálak az ég felé támadásba lendülnek,
majd feladják és tetszhalottként elfeküdnek.
a sötét éj rám telepszik és vadul csókol,
nem szégyell, és szemembe csillagokkal bókol.
az ég ölében a hold pucéran lejti táncát,
örök frigyükből utód nincs csak a násztánc.
Minden nap egybe kelnek, ifjú szerelmesek,
évmilliók óta csak jönnek és a Nappal mennek.
Örök agglegény a sarkcsillag, mindig integet,
Sosem volt párja, egyedül él, figyel és jelez.
Szétfolyik az álom testemben, a szememre száll,
mit ezután látok már a múltam, vagy jövőm talán.
A földdel együtt gurulok a végtelen halál felé tovább.
0 Megjegyzések