Márté Zsuzsanna Fruzsina: Hagyj még kicsit....

Gyengéden birítja szőkeségem vállad.

Lassan bontogatom magamból a csendet.

Lágy érintések, mint puha, bíbor selymek

életre simítják a holt lelkű fákat.

Vénült tölgy derekát szívembe ölelem.

Suttogva peregnek a falevél szavak.

Szélfésű borzolta árnyas lombok alatt

lépted elé terítem varázsköpenyem.

Apró kavics elrejtett kék bársonytokban

szabadságot vágyva folyóba csobban.

Remény csillan a patak menti köveken.

Halovány fénykoszorú máglyára lobban.

Szárnyra kelek az illanó pillanattal.

Hagyj még kicsit... kérlek, labdázni a nappal.