Göncöl szekerén futnak az álmaim,
csillagokról hullanak alá könnyeim.
Megcsillannak hajnali harmatok gyöngyein,
felszállnak majd reggeli párák szárnyain.
Velük küldöm magányos éjszakák sóhaját,
vinnék fel a csillagokhoz napjaim óhaját:
hátha találni egyet a hosszú Tejúton,
ki lenne az én egyetlen kék Csillagom!
Nagy lángot őriztem ifjú máglyámból,
apró tüzeket raktam vele fenyők ágából.
Kijeleztem fényükkel ég felé az utamat,
bárcsak ölelhetném udvaros Holdamat!
Menet közben leült az éj a fehér sziklákra
a sötétben rádőlt a Hold ezüstös vállamra.
Most együtt lógatjuk lábunkat a pitvarból,
de én csak Őt látom a bohókás, égi hintából.
Szőke lovakon vágtat a nyári szerelem,
szelek sörényébe kapaszkodik a kedvesem.
Úgy hullámzik végig a tikkadt réteken,
mint könnyű fuvallatban a búzák a földeken.
Összeszedtem számtalan virág, vad csokrát,
öledbe hullatom minden szálának nektárját.
Szerettelek volna rögtön világgá kürtölni,
de nem lehet, csak a titkot, a titkunkat őrizni.
0 Megjegyzések