Már hajnalban megbeszélték egymás között trillázva, csicseregve, hogy mi lesz a napi teendő. Ahogy kinéztem az ablakon, a harmatosan csillogó zöld fűben sétáltak párosan, egymás mellett. Judit lányom rózsaszín rózsái felé közelítettek. Még tőle kaptuk ajándékba és ültettük el a kertben. Alig voltak magasabbak a fekete madaraknál, amelyek reggelire valót remélve haladtak a bokrok és rózsák között, békés egyetértésben. Nem tudom, hány évig élnek a feketerigók? Belém hasított a felismerés, hogy ők még akkor is itt sétálhatnak, mikor én már nem láthatom őket. Hány évünk lehet még hátra az életben? Nem tudhatom. Szétnéztem a szobánkban magam körül, mit is fogok itt hagyni magam után. Most is az villant be, mint már régebben, hogy a bútoraimtól búcsúzom nehezen. Megannyi emlék fűz hozzájuk még abból az időből, mikor úgyszólván semmink se volt. Egy használt kis abrosz is kincsnek tűnt, az első ajándék váza, amit kaptam orvosi munkám során, nagynéném antik szekrénye, komódja, amit úgy csodáltam. A szekrény, amit apám vett, a tükrök, amelyeket anyámtól és Judit lányomtól kaptam. Mindez a kincs, ami az otthont jelenti, itt marad gazdátlanul. Mármint nélkülem. Az utóbbi évben nem mozgok mindig olyan fürgén, ahogy szeretnék. A kora délutáni órákban jól esik egy kis pihenés. Az alvás ilyenkor pihentetőbb, frissítőbb, mint éjszaka. Fejemet a párom vállára hajtom, így érzem magamat biztonságban. Álmomban szeretném még egyszer megölelni a lányomat, megérinteni azokat, akik hozzám tartoztak. Megköszönni anyámnak a sok munkát, amit rám áldozott és apámnak a rólunk való gondoskodást. Tudom természetesen, hogy mindez már lehetetlen. De ha kérhetnék valamit még a sorstól, így szeretnék örök álomba szenderülni.
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések