Szétépett bárányfelhők úsznak az égen,
megszakadt filmként pereg le a nappal,
kedves szavaink hűtlenek lettek már régen,
radioaktív sugarakkal ébreszt a hajnal.
Mi vagyunk csupán, őrűlt eszmeként e földön,
tébolyunknak senki és semmi nem szab határt.
Már önmagunktól is félünk, szabadságunk börtön,
mit saját vakságunk hét lakatra zárt.
Lángba borult az ég, a föld, s a tengerek,
halál-táncát járja az idő az üszkös csontokon.
Szétgurult koponya-arcokból a vég ránk nevet.
Némán jár közöttünkaz ítélet, fehér csontváz-lovon.
0 Megjegyzések