Gyóni Géza: Ikarosz

Ne várj te engem - hiába várnál!
Nincs nyomorultabb a sasmadárnál,
Mely szárnytörötten áll a szirt tövén.
Szeme belát még kéklő messzeségbe,
De azt az ormot óh, hogy még elérje -
Nincs, nincs remény.

Vérezve látja: felhők rohannak,
Hallja morajját égi robajnak -
S ő lenn a völgyben, melyet megvetett.
S ki izzó nappal próbál szembe nézni,
Foszló sugárnál sütkérezve nézi
A felleget.

Lomhán száll rája az est homálya,
Mely máskor fönn a felhőn találja -
Most fojtó, nyirkos, mint a szemfedő;
S melyért kidőlt, pompázó esti fényben
Mered fölötte hivóan, kevélyen
A szirttető.

Oda fel! Csakhogy még azt elérje!
S onnan - hanyatt le, vissza a mélyre -
Csak addig bird ki még te csonka szárny.
Hadd hallják onnan végső csattogásod!
Aztán - ha már a szürke éj leszállott,
Ne várj, ne várj!

- Mi benned dal volt, dal marad örökre -
Értetlen nótád ugy dúdolgatod.
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába ful el végső sóhajod...