Schifter Attila - Éhen maradtunk

Régen, földig lebontották már a kis mozit,
hol cseresznye ajkad nekem először nyílt meg:
úgy éreztem, karomban tartom az igazit
(és azóta sem láttam végig azt a filmet).

Mellékutcákban, hol a sötétség megrekedt,
éhes testünk hevéből párálló paraván
tartott tőlünk távol kandi tekinteteket,
míg a hátsó ülés izzott vágyunk parazsán.

Nem volt semmink, de mégis: miénk volt a világ
az úton, mit egy ölelésben végigjártunk,
mint két, boldogságuktól poros koldusdiák:
csapongó ikrek - párként közös volt az álmunk.

Öleltelek a nyári kukoricaföldön,
éjjeli viharokban, balatoni stégen
faltuk egymást, mert úgy kívánta tűz és ösztön
(és rengeteg helyet tudnék, hol eddig még nem).

Mi egymásnak terítettünk magunkból asztalt,
duettünk más szíveknek eldalolhatatlan
`s életeket a sors ketté hiába szabdalt,
nem felejtem; puszta létedtől mennyit kaptam.

- - -

Téged csak nagyon szépen szabadott temetnem,
mikor a biztos fájdalma belénk költözött;
ahogy lázas vér száguld feltépett erekben
`s tudtuk, senki nem olvashat a sorok között.

A legszebb, legforróbb szerelem is csak talán
két idegen ember között megosztott emlék;
mint aprósütemény egy kávézó teraszán.
(Tudom, maradtál volna, én pedig már mennék.)