Mint pók a pudvás, pállott pincepolcot,
a kor beszőtte fáradt arcomat,
s most úgy néz ki, mint festett fércű foltok
korcs köntösén a kormos karcolat.
Hajam fakó, viharvert, szürke gyolcsok
száz rongyszálából varrt vitorla csak,
nyakam nyersrostú,redves, ínba oltott
bőrsátor, mit szétráz egy mozzanat.
A pápaszem is rejt még szürkeséget:
Kese hernyópár két szemöldököm.
Szem-szürkém lángja többé már nem éget,
tekintetemben még sincsen közöny,
csak elszántság látszik,mellyel a lélek
mélységeinek kincsén őrködöm.
0 Megjegyzések