Fehér felhők úsznak gondolataim egén
Mint habos vitorlák a vágyódás tengerén.
Föltűnnek a távoli horizonton
Míg reményt vesztve a hullámok közt fuldoklom...
Köröttem az élet - mint szétszórt deszkák.
Sodornak magukkal a sötét éjszakák.
Velem együtt merülnek, s kidobják a habok,
Csöndes holdfény ölel át, s én egymagam vagyok...
Zátonyrázta hajó törmelékei között
Az emlékek tengerén magányos üldözött,
Szemem előtt filmszalag, megannyi csodás kép,
Édes álomvilág, mesebeli tündérrév...
Mi történt velem, föl nem foghatom.
Hisz barátom volt Ő, ismerte minden bajom.
Ki rendelte ezt el, mely isteni erő?
Vagy nem mennyei, inkább ördögi Ő?
Bár érezné ízeiben az őrjítő vágyat,
Mely folyvást enyésző lelkem mardossa!
De szavai nyomán a kínzó kétségek
Sziporkázó, izgalmas bizsergéssé szelidülnek...
Agyamban szikrákat szórnak, magot vetnek,
Csírát hajtva fázó csontjaimba épülnek...
S egy fuvallat mégis hozzá elsodor,
S befogad, mint homokszemcsét a sivatagi por...
Lényemet fodrozza, mint meleg
Tengeri szél a szelíd vizeket.
Létem puhán elsimul a légben,
S fölszállok érzéseim szárnyaló egében...
(2011. február 2.)
0 Megjegyzések