Síkságon vágtat a fekete szél, néha arcomba csap.
Előjött, és megint eltűnt.
Ez is csak egy újabb hazug pillanat.
Lélegzem, csak ennyi vagyok.
Néha érzem, hogy özönlenek a kődarabok,
s lehet már túl gyenge vagyok.
Szétszakadok!
Szétszakadok!
Nem szeretek én már senkit.
Sose szerettem!
Hiszen, csak most keltem fel ágyamból.
Túl későn ébredtem.
Először lépek a valóság hideg köveire.
Szemüveget tesz rám a szemek tükre.
Ülök, nevetek, nevetek.
Hisz én optimista vagyok!
Sírni csak nem fogok.
Megszülettél ember!
Ujjongnak bennem a tömegek.
Aludni sosem fogok.
Örökre felébredek.
A koporsóból feltámadt a hulla,
Helyébe egy élő fekszik vissza.
Eltemetjük az életképtelent.
S elő vesszük a régi elemet.
A működő képeset.
Boldog vagyok, Feketén izzik bennem az öröm.
A levegőt arrébb lököm, s elcsúszok.
Hát persze, hisz még járni sem tudok.
Összevissza téblábolok.
Ujjak a fák, a színek.
Arcomon lélegeznek a szemek.
Nevetek, nevetek.
Élek, itt vagyok!
Összerogyok.
Újabb csalódás volt, átverés.
0 Megjegyzések