A Nap aranyló vére az égboltra ömlött.
Én közönnyel néztem, még csak meg sem sirattam,
halott vagyok úgyis, amíg nem éled újra,
míg nem pattan ki reggel a keleti hegyből.
A búbánat szívemben létéért könyörgött,
de elhaló szavát én már nem is hallottam,
hisz tőled visszhangzik agyam labirintusa
és kisfiúként kongok a nagy ürességtől.
Mennyi telt el azóta? Öt nap? Egy évezred?
Bizony magányos órák el nem fogyó sora.
Hát most türelmetlenkedve várom a reggelt,
hogy új élet sarjadjon minden sejtem helyén.
Álmodsz-e velem, ahogy én álmodom veled?
Átszőtt-e téged is az idő szőke haja?
Hát eldobom mindazt, mit elmém neked szentelt,
s majd találkozunk az újjászületés hegyén.
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések