Nagy Katalin: Barátság

Csendes, esős, viharos délután… Semmi erőm kimászni az ágyból, csak a szél süvítő dallamát hallgatom. Bár gondolataim máshol járnak. Oly sok minden zajlik a világban… Körbenézel, és a legtöbb ember arcára rányomta már bélyegét csalódás, magány, szomorúság, pénztelenség, hazugságok, és az örök kérdés: ’Miért pont velem történik ez?’… Igen, így vagyunk ezzel mi is… Aztán elmosolygom magam, eszembe jut, hogy azért vannak szép, boldog és biztonságérzetet nyújtó dolgok is a világon. Hisz van fedél a fejem felett, van családom, szerelmem… és barátaim… Barátság…
Emlékszem egy kedves lelki társ egyszer ezt írta nekem: 'Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva.' Sőt, hogy lássuk, mennyire közel áll hozzám, kedvenc írómtól, Müller Pétertől idézett, pedig akkor még nem is tudta, valahogy ráérzett. És a sorok között lapul igazán a lényeg. Barátságunk kezdetén igen, Ő is kezembe nyomta azt a bizonyos ’színes kis kövecskét’, ami nem romlik el soha. De akkor még nem volt beleírva semmi. Semmiféle titkos mondat, amit ha megértenék, megvédene a bajtól. Viszont közben, ahogy egyre közelebb és közelebb került hozzám, apránként íródtak a sorok a kő belsejében, a közös élmények, amiken együtt mentünk keresztül. Nem akartam már többé a markomban tartani, a kis követ inkább a szívembe helyeztem.
Észre sem vettem, mikor is jöhetett el az a perc, amikor rájöttem, igazán szeretem. Őrület! Csak egyszer, mikor megfogta a kezem, erőt adott, és éreztem, van egy igaz barátom. Már benne vagyok, belülről élem meg, az ő szemével látom a világot, és meg sem kell szólalnia, elég egy tekintet és tudom… Tudom, hogy mit szeretne.
’Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!’
Az egyik legnagyobb ajándék az, hogyha Ő válaszút elé kerül, nem gondolkodik. Mindig abba az irányba indul el, ahol én vagyok, ahol mellettem lehet, mert Ő is érzi, csak egy közös úton vélhetjük mi is igazán boldognak az életünk. Már hozzám tartozik, a részem…
Az életemben egy ember, egy ember, aki az egyetlen, aki előtt nem kényszerülök önvédelemre, s minden titkos ösvényem útját elmesélhetem Neki, hiszen tudom, bátran lelkébe fektethetem bizalmam. És ez viszont így van fordítva is…
Kérdés? Hogy mit köszönhetek Neki? A válasz egyszerű. Az életem. Begyógyított minden kiszáradt, megfagyott, bizonytalan érzéseim által okozott sebet.
Ha beteg, vagy éppen magam alatt vagyok, már hallom is a csengőt. Leülsz mellém az ágyra, nem kérdezel semmit, csak megölelsz, utána gyorsan főzöl egy forró teát, és beszélgetünk. Sírsz velem, sírok Veled. Ezek a percek, órák nem érnek fel semmi mással.
Ha boldog vagyok, vagy valami nagy esemény történt az életemben, velem örülsz. Ha egy jó hírrel rontasz be a lakásba, együtt ugrálunk az ágyon…
Ne felejtsük el a közös törölközőt, az ébredés utáni kávékat, amit az ágyba kapsz tőlem, a reggeli ’rohanásid’, a közös dalaink, amiket természetesen rögzítettünk is. A közös tanulásokat vizsgákra az átköltött tételeinkkel, a cicánk, aki állandóan simogattatja magát és néha az őrületbe kerget vele minket, a még le nem szedett karácsonyfát, amiért minden egyes nap hisztizel velem, a lencsibabát, amit nincs olyan este, hogy ne énekelnék el Neked elalvás előtt… és még sorolhatnám és sorolhatnám… Csak nem férne rá a lapra.
Csak megköszönni tudom, hogy vagy nekem, és viszonozni mindazt, mi Tőled kapok nap, mint nap. Hogy velem vagy, mellettem vagy, bennem vagy… S én is benned. Azt hiszem, ezt hívhatják a ’nagy’ emberek csodának…