Baka Dorottya: Performanc, avagy az alkotás, mint folyamat interpretációja

Rafael költő volt. Az a fajta művész, aki magasztos gondolatait, más út nem lévén, a falusi kocsma vizes sörébe, tablettás boraiba és erős, házi pálinkájába fojtja. Esténként így a dohányfüst-fellegek, napközben egy tó partján enged szabad folyást az ihletnek. A deres fűben elterülve, kezében horgászbotjával igézi eszményképét, melyet néhány órányi koncentráció és hipnotikus szuggerálás után felfedezni vél a tó közepén, egy sziklacsúcson ülve, dalolva, a szépség és báj örök reprezentációjaként. Mikor a sellő körvonalai kirajzolódni látszanak, Rafaelt kínzó, feszítő sóvárgás fogja el. Hozzá címzi alkoholmámorban kreált verseinek ezreit, és minden újabb lélegzetet csakis és egyedül csak érte vesz.
A költő egy reggelen aranyhalat fog ki a tóból. A hal rémülten néz rá, könyörög, engedje őt szabadon, dobja vissza a vízbe, és cserébe teljesíti három kívánságát. A költő megszánja a kis teremtményt, és elfogadja az ajánlatát. Első kívánságként látni szeretné, egészen közelről, élete lényegét, célját, örök szerelmét. Az aranyhal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a költő felemelkedik, és repülve halad a tó közepén ülő sellő felé. Lélegzetvisszafojtva, gyönyörködve méri végig dús kebleit, arany fürtjeit, a hatalmas, tengerkék szempárt, és a vízcseppektől vakítóan sugárzó, ezüstös uszonyt. Erős vágyat érez, hogy megérintse a csodás lényt. A hal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a fiú keze, akaratlanul, valami magasabb hatalom által vezérelve, gyöngéden siklik végig a tökéletes test minden kis szegletén. Rafael érzi, ez élete döntő pillanata, a nem remélt lehetőség, és az aranyhaltól magáénak kívánja a sellőt. A hal ficánkol egyet a zsinór végén, mire a költő a parton találja magát, karjaiban a gyönyörű lénnyel. A sellő még lélegzik néhányat, küszködve véve a levegőt, majd görcsbe rándul az eszményi női test, megvonaglik, és tágra nyílt, rémült szemekkel kiszenved.
A költő szorítja még kedvesét, forró könnyei végigvándorolnak a még langyos kebleken. Mire leszáll az éj, megtörve, önváddal telve viszi karjaiban a kis faházig, bent a meleg dunyha alá fekteti, és a sellő tetemét görcsösen ölelve, könnyeiben úszva alszik el.
Kora reggel kiemeli ágyából a korhadt farönköt. A csípős hidegben meztelenül hasogatja fel, majd tüzet rak a kis faház cserépkályhájába. Mikor már kellőképp felmelegedett a lak, Rafael leakasztja az aranyhalat a horogról, visszadobja az akváriumba, és újult erővel indul neki a helyi kocsmának.