Mikor velem találkozol, olyan leszel,
mint egy addig érintetlen lepedő, s
ahogy egyre többet törölközök meg
benned, úgy terül szöveteiden szét
a vérvörös, büszke gőg.
Mosatlan leszel,
rongyos, és tíszátalan. S én beléd
hempergek amíg egy darabod is patyolat,
mégis úgy fogok rajtad, s veled élni, mint a
legtisztábbak. S mikor már mindened
csupa elhasználódott rojt lesz, anyagunk
nyers és kopott, az eleven szövet-hús
azt akarom, hagyjon tévedhetetlen, örök nyomot.
Mint tehetségnek az örök félelem, legyünk
egymásnak a mindenkitől ellopott ihlet,
s akkor úgy száradok vásznadra, mint
a legnemesebb festmények.
irodalom.jpg)