Elvesztettelek, de nem én akartam így
Leírtál, s nyakamba raktad e cipelhetetlen kínt
Undorodva mondtad nekem az utolsó szavakat
Taposva a bennem élő mihaszna vágyakat
Aljasnak titulálva még meg is aláztál
Sikamlós kitérőkkel porig gyaláztál
Ítéleted, én többé már nem érdemellek meg
Tönkrevágta szívemet, s szerinted épelméjűségemet
Ám míg élek, a remény fűti fel összetört lényemet
S a tudat, rám kacsint még szép szemed
Dühöngök, valahányszor végigpereg előttem ez a kép
Ürességem támasztja testem, mi kívülről ép
Haragszom-e? Szerinted? Még szép!
Amúgy nem igaz, mert én is rengeteget hibáztam
Lehetetlen dolgokért konok módon vitáztam
Keresztbe font karral saját szabadságom ódáztam
Ugyanakkor csak kedvedben járni próbáltam
De jaj nekem, ezzel már mire megyek
Egykedvűség, mitől az élet igen remek
Persze álmodok, s benne testem remeg
Reggelente az egész szoba velem pereg
Elcsúszott nappalok, kurta éjszakák
Szorosra húzzák nyakamon a kalodát
Sistereg csak épp az eddig izzó köröm
Zendül ellenem lényem, túlnőttem bőröm
Ingerli fantáziám a Való, mit Benned láttam
Óraműként záródott körém álomtéglákból szőtt váram
Beletörődök döntésedbe, mert így is szeretlek
Elengedlek, ha kéred, bár ettől belül temetnek
Levetettem lelkem ünneplőjét, vissza a sötét gúnyát
Eltűrőm barátaim felém irányuló maró gúnyát
Nyelek egyet, s törésig egymásnak feszített fogakkal tovább lépek
Utálkozzak inkább, mert azzal sokkal többet érek?
Gőgöm ezt diktálná, de vele nevezőre sosem térek
Választottam, hisz úgyis döntéseim súlya szerint mérnek
Átkot vontam magamra, felismertem, s letéptem
Segítve ezzel maradásom még ebben az életben
Leírtál, s nyakamba raktad e cipelhetetlen kínt
Undorodva mondtad nekem az utolsó szavakat
Taposva a bennem élő mihaszna vágyakat
Aljasnak titulálva még meg is aláztál
Sikamlós kitérőkkel porig gyaláztál
Ítéleted, én többé már nem érdemellek meg
Tönkrevágta szívemet, s szerinted épelméjűségemet
Ám míg élek, a remény fűti fel összetört lényemet
S a tudat, rám kacsint még szép szemed
Dühöngök, valahányszor végigpereg előttem ez a kép
Ürességem támasztja testem, mi kívülről ép
Haragszom-e? Szerinted? Még szép!
Amúgy nem igaz, mert én is rengeteget hibáztam
Lehetetlen dolgokért konok módon vitáztam
Keresztbe font karral saját szabadságom ódáztam
Ugyanakkor csak kedvedben járni próbáltam
De jaj nekem, ezzel már mire megyek
Egykedvűség, mitől az élet igen remek
Persze álmodok, s benne testem remeg
Reggelente az egész szoba velem pereg
Elcsúszott nappalok, kurta éjszakák
Szorosra húzzák nyakamon a kalodát
Sistereg csak épp az eddig izzó köröm
Zendül ellenem lényem, túlnőttem bőröm
Ingerli fantáziám a Való, mit Benned láttam
Óraműként záródott körém álomtéglákból szőtt váram
Beletörődök döntésedbe, mert így is szeretlek
Elengedlek, ha kéred, bár ettől belül temetnek
Levetettem lelkem ünneplőjét, vissza a sötét gúnyát
Eltűrőm barátaim felém irányuló maró gúnyát
Nyelek egyet, s törésig egymásnak feszített fogakkal tovább lépek
Utálkozzak inkább, mert azzal sokkal többet érek?
Gőgöm ezt diktálná, de vele nevezőre sosem térek
Választottam, hisz úgyis döntéseim súlya szerint mérnek
Átkot vontam magamra, felismertem, s letéptem
Segítve ezzel maradásom még ebben az életben
