Az időtlen pusztaságban
egy hal vonít
egy fáradt madár
bontja szárnyait.
Ki meg nem ért
ki megért – hiába
itt van mellettem,
pókhálóba fonva a lába
melle, keze, nyaka reszket
ő, kit a hangok megneveztek.
Téblábol – a dolgok
kitérnek előle
- a tárgyak bárhol lehetnek felőle –
nem néz, nem jön,
nem viszonyul,
valami képtől, valami mélytől,
egy hangtól, egy fénytől
iszonyul.
Jól vagyok – aztán nem mond semmit
mert mindegy, hogy miből és mennyit
válladon a kő súlytalan
az égbolt az, ami agyonnyom
kezemet rárakom
az ázott földre
dobog a szíve, érzem, lüktet
megkeserüljük még
legkeserűbb
könnyeinket
2010. április 23.
