Bognár Gy. Mihály: A magány

Amikor magadba roskadva
bolyongsz az őszi szélben,
tudat alatt is lelkedbe mar
a keserű magány, s a kétely,

Vajon hol rontottad el mégis, és
lehet-e még valaha hű társad,
ki melletted marad, mint ahogy
szíved szerint mindig is kívántad.

Nem ugrálhatsz már féktelen erővel,
a szép idő is rég eljárt feletted,
de mégis járhatsz emelt fővel:
Mi tőled tellett azt mind elkövetted.

Hogy rossz időben, rossz helyen születtél,
az mégsem lehet csak a te hibád,
a léted "odafönn" van régóta megírva,
csak a sors tudja mit, s miért vetett ki rád.

Te már egy rég nyitva hagyott könyv vagy,
és bárki bármit kiolvashat ma belőled,
hogy öröm kísért utadon, vagy bánat,
hogy szomorú, vagy jó hír érkezett felőled,

Hogy neked őszinte barátod a bánat,
s hű cimborád a szeptemberi ősz,
mert lelked melengeti, ahogyan a Nap
a fák színes lombján lustán elidőz,

Hogy a te szerelmed már lassú tűzzel ég,
s a boldogsághoz neked kevés is elég,
egy kedves mosoly, egy melengető szó,
s a többi szinte már elhanyagolható.

Sétálj hát barátom a süppedő avarban,
lassú ritmusban dúdold el hattyúdalod,
ne jöjj a szembeszéltől könnyedén zavarba:
Az égen ragyog már fénylő csillagod.