Ambrus József: Kifosztott szépség

Szépségben sohasem vagy kifosztva,
aki jársz, sugaras Nap verte utakon,
vándor dalom szárnyal a magasban,
és gyémánt csillagok játszanak a havon.
Földi arcodon szépség szendereg,
őrült Nap leánya csókkal köszöntelek,
vad mosolyodban vakul meg az ábránd,
ha kócosan ébrednek az esti szelek...
Érkezem nagy lánggal, didergő szépséggel,
megpróbálom magam befelhőzni,
bolyongó nézések két szemedben,
lelkem is kifosztott nyomorult semmi!
Szépségben sohasem légy kifosztva,
mert minden drága fizetség megtérül,
szórd közénk arcod tükör-rózsáit,
amíg az Élet a mezők felett szépül...
epedve sütkérezünk a Nap aranyában,
szép csokrát szórom szét a mának,
lelked megint csiklandós és szomorú
el kell, hogy jöjjek szépséges Messiásnak!
Szépség viharzik az arc rejtekén,
ez ad fényt, színt minden agyvelőnek,
nekem is káprázón agyamba szállott
megszökött szépsége az időnek...
Fogyó arcunkra hull a Hold illata,
megtudtam, hogy ős titkokat rejteget,
hol rózsák, és szűz szépségek nyílnak,
onnan csalogatom arcodra az eget!
Szívem napos, ha arcod mosolyog,
most építettem vulkánokra fészkem,
érc-oszlopok, hazug bálványok között
az Élet ízét, és szépséged megigéztem...