Fazekas Bianka: Lesz majd

Lesz majd egy név, amit halálos ágyamon mondok,
Lesz napló, mire az idő sárgával szór foltot.
Lesz szó, amit bánok talán az utolsó percig,
Lesz ugrás, ahol elcsúszom az utolsó pár centit.
Lesz árok, ami végtelen, és bele is léphetek,
Lesz, hogy egy bábut, majd rossz helyre léptetek.
Lesz könnycsepp, mi lassan tengerekbe torkollik,
Lesz emlék, mi az órával szépen lassan elporlik.
Lesz pillanat, mikor eláll a lélegzet,
Lesz perc, mikor azt mondom minden ember vétkezhet.
Lesz, hogy bánok majd egy sort, vagy, hogy megírtam ezt,
De a veled átélteknél szebb emlékem sose lesz.
Mert az a név kicsim, a tiéd lesz az utolsó,
A te csókod lesz ajkamon, ha lezárul a koporsó.
A te kezedben lesz a napló, benne minden bűnöm,
A te szerelmed kérem majd, ha kezem imára fűzöm.
Az árok, minek mélysége fenyegeti lelkem,
A te kezed, mi tartott, bármit is tettem.
A könnycseppek, amik búcsúnknál kísértek,
Az elválás emléke, mint gonosz kísértet.
A pillanat, mikor kimondtad, hogy szeretlek,
A perc, mikor rájöttem, hogy sohasem feledlek.
A megbánás, ami felemészt, hogy ott kellett hagynom,
Hisz te vagy a lány, kitől nem kellett kérnem, hogy adjon,
Mégis kaptam egy világot, mit szerelmünk éltet,
Te lettél az egyetlen, kiért szívem eléghet.