Vasból van gyúrva az utolsó kor - amit ma taposunk -,
A sóval karöltve képviselve az emberi testet.
A világéjre hajtja le fejét ma a kozmosz, azért oly
Bonyolult ez a kor. Következetlenek az emberek,
Kedvük irányítja életüket, s koponyára dőlnek majd,
Ha idejük elkövetkezett. Csodák sorozata ébresztgeti
A lelkeket, de ők csak a csontos időt nézik, mert az idő
Az pénz, rá nem döbbenve arra, hogy lelkük kárt vall.
Hallgat a hideg vas, megdermed benne a szó,
Fennakad a lehelet, mert csak a múltat kívánja
Magába zárni otthonod. Hűs az este, leng a szellő,
Hópelyhek ragyognak az útszéleken. Néhol a tetőről
Jégcsapok zuhannak az aszfaltra, nyomukat hagyva
Rajta. Megfagynak bennem a szavak, ha arra
Gondolok, hogy a világ kifeszített sátrában
Van lakozásom, s az atom hidegben testnyomomat
Az éterben őrzöm, mint leheletem nyomát, mely
Mindig tartalmazza lelkem egy darabját.
Kortyol egyet a tengervízből a szél, felkavarva
A hullámokat benne, türkiz színre váltva
A víz, mintha mindig csak nevetne.
A nagyvilágot járom gondolatban, keresztül-
Kasul őrzöm a tekinteteket, feszülnek
Az érdekek, mindenki önző, akár egy hernyó,
S még közönyös is a világ! Kipörögnek
A hangok szádból, akár egy színes pille,
Hol az egyik csonk egy másikat hív elő.
A szoborban benne van az üzenet, mélyen
Az anyagba mártva, összefogva formát
És alakot. Ez a feltámadás csodája.
Küzd a vas a rozsda ellen, mégsem
Tehet érte semmit sem, mert az
Egyenes arányban hozzá járul.
Üdvözülve a sok titoktól, az ember
Terhes már az élet súlyától,
Magára zárja a lakatot,
Némaságba burkolózva.
Tojáséjbe borulnak a fák, mikor
Cukormázat csorgat rájuk az ég,
S megállnak a béke színpadán,
A világ kemény, vas éjszakáján.
A sóval karöltve képviselve az emberi testet.
A világéjre hajtja le fejét ma a kozmosz, azért oly
Bonyolult ez a kor. Következetlenek az emberek,
Kedvük irányítja életüket, s koponyára dőlnek majd,
Ha idejük elkövetkezett. Csodák sorozata ébresztgeti
A lelkeket, de ők csak a csontos időt nézik, mert az idő
Az pénz, rá nem döbbenve arra, hogy lelkük kárt vall.
Hallgat a hideg vas, megdermed benne a szó,
Fennakad a lehelet, mert csak a múltat kívánja
Magába zárni otthonod. Hűs az este, leng a szellő,
Hópelyhek ragyognak az útszéleken. Néhol a tetőről
Jégcsapok zuhannak az aszfaltra, nyomukat hagyva
Rajta. Megfagynak bennem a szavak, ha arra
Gondolok, hogy a világ kifeszített sátrában
Van lakozásom, s az atom hidegben testnyomomat
Az éterben őrzöm, mint leheletem nyomát, mely
Mindig tartalmazza lelkem egy darabját.
Kortyol egyet a tengervízből a szél, felkavarva
A hullámokat benne, türkiz színre váltva
A víz, mintha mindig csak nevetne.
A nagyvilágot járom gondolatban, keresztül-
Kasul őrzöm a tekinteteket, feszülnek
Az érdekek, mindenki önző, akár egy hernyó,
S még közönyös is a világ! Kipörögnek
A hangok szádból, akár egy színes pille,
Hol az egyik csonk egy másikat hív elő.
A szoborban benne van az üzenet, mélyen
Az anyagba mártva, összefogva formát
És alakot. Ez a feltámadás csodája.
Küzd a vas a rozsda ellen, mégsem
Tehet érte semmit sem, mert az
Egyenes arányban hozzá járul.
Üdvözülve a sok titoktól, az ember
Terhes már az élet súlyától,
Magára zárja a lakatot,
Némaságba burkolózva.
Tojáséjbe borulnak a fák, mikor
Cukormázat csorgat rájuk az ég,
S megállnak a béke színpadán,
A világ kemény, vas éjszakáján.
