Mikó Zsolt: 21. Szonett

Mint homlokodon a veríték, úgy folyik
gennyes életed, és taszít még a szaga is,
hirtelen jön a reggel, aztán lassan estévé kopik.
Borzaszt a szó, a mondatok beszűkölnek, kis
foszlányokká szakadnak a szélben, s elvesznek.
Időtlen a perc, alaktalan homályba tűnnek
a hajnalok: érzed, többé nem visznek
álmod szárnyán, és a kínordítások is szűnnek.
És éjszaka is, ha hullámsírjába fojt a csend,
és homályos álmodból erőtlen kitörnél,
a furcsa, lusta, vad sötétben leng
a hold szánalmas sóhaja; csak időnként
mosolyog már, de oly erőtlenül,
hogy a fagyos szél megretten, s elül.