Újabb időkben, amikor az írói életműsorozatok többsége döcög vagy megszűnik, párját ritkító a Scolar Kiadó dicséretes következetessége Spiró György összegyűjtött színműveinek 2008 óta tartó közreadásában. A friss kötet a bemutatásra váró új darabot is tartalmazza.
A kötetek tartalmát bizonyára a szerző rendezi el, hol megőrizve, hol teljesen újraszervezve korábbi drámafoglalatait. A Scolar-sorozatban az Átiratok 1. és 2. képezte a nyitányt. A hat szöveg közül a Jeruzsálem pusztulása, valamint a Czillei és a Hunyadiak tekinthető a szó szokásos értelmében átiratnak. A Bulgakov-műre alapozott Optimista komédia és főleg a Hamvas Béla nyomán íródott Szilveszter inkább megirat, hiszen epikai előzményekből kellett szuverén drámát komponálni. A Švejk, továbbá a Mario és a varázsló esetében ugyancsak, de ezek adaptációnak mondhatók: olyan alkotások nyomán készültek, amelyek korábban is sokszor keltették fel a színházak figyelmét. Egyelőre várnak megjelenésükre az átirat közeli, mégis eredeti Spiró-színművek, mint a Legújabb Zrínyiász és a Fogadó a Nagy Kátyúhoz. Csak erről az egy terepről szétpillantva is látszik: mi minden nem jelent még meg – milyen sokarcú, gazdag termést prezentált bő három évtized során e műhely.
A Drámák III-ba sorolódott – híven egy korábbi válogatáshoz – Az imposztor, a Csirkefej (alighanem a két legjobb, legtöbbet játszott Spiró-darab) és a hozzájuk nem méltatlan Kvartett. A IV. jellegében és minőségében is kevertebb matéria (Vircsaft, Honderű, Szappanopera, Prah). A 2012-es ünnepi könyvhétre kihozott ötödik gyűjtemény A békecsászárral a Spiró-oeuvre (h)őskorát, az Árpád-házzal a középkorát, a Príma környékkel eddigi legújabb korát elegyíti. Voltaképp az utóbbiról kell szólnunk elsősorban, hiszen a két régebbi – és régi tárgyú – mellett egy kissé eldugva foglal helyet, és nagyobb hírverést sem kapott egyelőre, hogy itt olvasható ez a mai (fekete) komédia, melynek ősbemutatóját a Vígszínház októberre ígéri, Marton László rendezésében, kiváló szereposztással.
A Drámák III-ba sorolódott – híven egy korábbi válogatáshoz – Az imposztor, a Csirkefej (alighanem a két legjobb, legtöbbet játszott Spiró-darab) és a hozzájuk nem méltatlan Kvartett. A IV. jellegében és minőségében is kevertebb matéria (Vircsaft, Honderű, Szappanopera, Prah). A 2012-es ünnepi könyvhétre kihozott ötödik gyűjtemény A békecsászárral a Spiró-oeuvre (h)őskorát, az Árpád-házzal a középkorát, a Príma környékkel eddigi legújabb korát elegyíti. Voltaképp az utóbbiról kell szólnunk elsősorban, hiszen a két régebbi – és régi tárgyú – mellett egy kissé eldugva foglal helyet, és nagyobb hírverést sem kapott egyelőre, hogy itt olvasható ez a mai (fekete) komédia, melynek ősbemutatóját a Vígszínház októberre ígéri, Marton László rendezésében, kiváló szereposztással.
Az 1963 és 1981 közé datált keletkezésű A békecsászár újragondolását főként az indokolja, hogy jó lenne hinni: nem maradtunk le végképp színházi honfoglalásáról (magyarán: emlékezetes premierjéről). Spiró György tumultuózus dramaturgiájú munkái közül például a Vircsaftot (egyelőre vagy végleg?) kivetette, a Koccanást befogadta a magyar színjátszás. Nagy történelmi kavalkádja viszont a mostani kinyomtatásban is riaszthat elöljáró soraival: „A dráma játszva maximum négy óra, húzni nem lehet… Maximális összevonás esetén az előadáshoz 5 nő és 49 férfi kell…” A grandiozitás poétikájára itt nem térhetünk ki; arra sem, egy (szabadtéri?) bemutató invenciózus rendezője mennyire tudna egyezkedni a szerzővel. Olvasva a nagyszabású és indulataiban is bölcs verses dráma ma ugyanúgy kissé túlpörgetettnek-ismétlőnek érződik, mint első megjelenésekor, de „kemény és könnyű”, mint Spiró javasolta „tiszta fehér műanyag” díszlete. A Spiró-dráma mindig kemény – a gyengébben sikeredettek is –: kemény az állaga, strukturálása, ítélkezése. S könnyű – még a bonyolultabbak is –: az akció és dikció megokoltságában, átláthatóságában, a szerkezet racionális világosságában. A pár éve színre vitt „vérzékeny és naiv krónika”, az Árpád-ház (1994–1995) éppen ezzel a kettős specifikumával, kemény és könnyű jellegének energiáival igyekezett utat találni a nézőkhöz Almási-Tóth András rendezői felfogásában.
A Príma környék (2011) a társadalom számára fölöslegessé lett idős, beteg egyének öregek otthonában történő elhelyezését szituálja. Pazarul bánik a szerepek súlyozásával (a Jolika nevű főnökasszony annyit várat magára, hogy hiányával – és az őt övező dicshimnuszok révén – mindenható magaslatba emelkedik). Arányos jelenlétet és érveket nyernek az elhelyezők és az elhelyezettek képviselői is, míg a befogadói gépezet főleg egy kabinetfigura, Jolika mindenese, Sunyi bá mondataiban jut szóhoz. Nem feltétlenül lenne szükséges, hogy a beszélő név közvetlen magyarázatot kapjon; néhány ismétlés is kigyomlálható.
A szereplők szövegszerűen mind „készek”, ám épp csak annyira, hogy a mindenkori színészeknek jellem- és játszási ajánlatokat tegyenek (tehát az új mű is darab, és nem dráma – abban az értelemben, ahogy Spiró e megkülönböztetést az 1986-os A közép-kelet európai dráma lapjain alkalmazta). Ha komédia, akkor a humor noire brutalitásával átjárt komédia a Príma környék: az otthonban nem is nagyon leplezett gyakorlat – a szerény felszereltségű, antihumánus berendezkedésű elfekvő és a külföldi látogatók szórakozását szolgáló luxus vadászkastély funkcióinak keverése – a fenyegetően lebegtetett megfogalmazások mélyén pokoli értelmezési horizont döbbenetét ébreszti.
Nem egy Spiró-dráma fő szólama: nincs kegyelem. Ebben a darabban sincs. De itt is működik az írói szolidaritás: a sziszüphoszi tehetetlenség heroizmusa a
A szereplők szövegszerűen mind „készek”, ám épp csak annyira, hogy a mindenkori színészeknek jellem- és játszási ajánlatokat tegyenek (tehát az új mű is darab, és nem dráma – abban az értelemben, ahogy Spiró e megkülönböztetést az 1986-os A közép-kelet európai dráma lapjain alkalmazta). Ha komédia, akkor a humor noire brutalitásával átjárt komédia a Príma környék: az otthonban nem is nagyon leplezett gyakorlat – a szerény felszereltségű, antihumánus berendezkedésű elfekvő és a külföldi látogatók szórakozását szolgáló luxus vadászkastély funkcióinak keverése – a fenyegetően lebegtetett megfogalmazások mélyén pokoli értelmezési horizont döbbenetét ébreszti.
Nem egy Spiró-dráma fő szólama: nincs kegyelem. Ebben a darabban sincs. De itt is működik az írói szolidaritás: a sziszüphoszi tehetetlenség heroizmusa a
0 Megjegyzések