Könyv | Ritka az olyan könyv, ami az első néhány, kínkeserves oldal után
mégis meg tudja magát szerettetni, de Csabai Márk regénye ilyen. Nem
igazán maradandó élmény az Egy csibész naplója, de amíg tart, addig
szórakoztató, pont, mint azok a tizenkettő-egy tucat akciófilmek, amikre
emlékezetet.
Főhősünk,
Barabás Viktor kisstílű budapesti figura, aki simulékonyságából és
pofátlanságából él. Nem egy igazi keményfiú, inkább az a fajta
szélhámos, aki magabiztos vigyorral elveszi, amit lehet, aztán, ha
véletlenül elkapják, rettegve lapul a sarokban. És megússza, mert az
ilyenek meg szokták, nem elég nagy halak ők ahhoz, hogy bárkit is
komolyabban érdekeljenek, viszont sárosak annyira, hogy ne élhessenek
normális életet. Éppen ezért az elsők között fordul hozzá a Nemzeti
Nyomozó Iroda, amikor egy besúgóra lenne szükségük. A nyomozók – élükön a
gyönyörű Gabriellával – rövid úton sarokba szorítják, és még mielőtt
Viktor észrevenné, máris egy nemzetközi droghálózat szálainak
felgöngyölítésében és fejének elfogásában segédkezik. De a feladathoz
társak is kellenek, beszervezi hát legjobb barátját, Bó-t és Juszupot, a
jólelkű, de halálos kezű egykori cselgáncsbajnokot. Hárman indulnak
neki a sok jóval nem kecsegtető kalandoknak, de, ahogy az már lenni
szokott, nem mind érnek el a cselekmény végére – aki pedig mégis, az nem
kis árat fizet érte.
Mint az látszik, az Egy csibész naplója nem túl bonyolult, de
izgalmas történettel rendelkezik. Adott egy hős és a barátai, akik
segítik, egy nő, aki mindennek az oka és a szemben álló „gonoszok”,
akiket legyőzve mind a nő, mind az elismerés a hősünkké lehet. Ezzel az
egyszeregy-bonyolultságú sztorival nem is lenne gond, a könyv nagyobb
hibái éppen abban rejlenek, amikor megpróbálja ezt áthidalni. A tényleg
naplószerű, egyes szám első személyben elmondott leírás stílusa gyakran
megnehezíti az olvasást, a szóhasználat pedig néhol egyenesen idegesítő
és idegen. A „csibész” szó valódi, élet-halál helyzetben zajló
társalgásban való használata például teljesen kizökkent a történetből,
és azon kezdünk el gondolkozni, hogy ugyan melyik orosz maffiózó illetné
ezzel a szóval azt, akit éppen péppé ver. Sokkal valószínűbb, hogy
néhány nyomdafestéket nem tűrő káromkodás illett volna oda, de ezt már
sosem tudjuk meg. Ugyanígy igaz ez a többször is felbukkanó, csupa
nagybetűvel írt szavakra, mint a NŐ. Értem én, hogy az adott dolog
jelentőségét hivatott érzékeltetni, de sokkal inkább lett idegesítő,
mint stílusos adalék. Ahogy a bizonyos pontokon beillesztett, a múltba
kalauzoló anekdoták sem a cselekményt gazdagítják, hanem csak zavarossá
teszik az éppen olvasott helyzetet, mert gyakran nem érezhető, mikor
léptünk bele a hős egy gondolatába, egy emlékébe, és mi az, ami a könyv
cselekménye szerint éppen abban a pillanatban történik. Ilyenkor is a
már korábban említett akciófilm-szerűség érződik, mert ezek a
képzelet-jelenetek képekben igen jól működnének, de leírva gondosabb
körülhatárolást igényelnének. Mert hiába érti az író, mire gondolt, ha
az olvasó nem a sorait emészti, hanem azzal van elfoglalva, hogy
kibogozza, meddig tart a lapon az, ami történik, és mi az, ami csak egy
felrémlő emlék.
Ezek a zavaró tulajdonságok hatványozottan jelentkeznek az első két
fejezetben, nem is csoda, hogy úgy kellett rávennem magam, hogy
továbbolvassam a könyvet, amikor legszívesebben az első pár mondat után
végleg letettem volna. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bármilyen
jó is születhet egy olyan író tollából, aki úgy beszél egy „olcsó cipő
nyikorgásáról” mintha valami izgalmas adalék lenne (mondjuk ez a cipő és
lábfetisizmus később is visszatérő elem – az egyetlen, ami nem tűnik
erőltetettnek). Nagyon úgy tűnt, hogy az e fajta jellegzetességként
használt, de amúgy rettentő érdektelen jelzők használata éppen az
íráshoz való tehetség hiányát hivatottak leplezni. De, miután tényleg
kínkeservesen túljutottam azon az első húsz-huszonöt oldalon (ami
legalább kétszer annyinak érződött) beindult valami. Ahogy a történetnek
elkezdett értelmes formája lenni, szereplők, akik érdekelnek és
cselekmény, amire figyelni kell Csabaiban is feltámadt az író, és egész
élvezetes regényt hozott össze. Olyat, ami még úgy is a végéig
fenntartja az érdeklődést, hogy szinte minden fordulata jó messziről
látható. Ahogy haladtunk előre a főhős is szerethetővé vált, olyanná,
akiért izgulni lehet, a nők férfi szemmel való leírása (ami nem csak a
fizikai megjelenésükre terjed ki) kifejezetten jól sikerült, a fiúknak
először keresztbe tevő, majd segítő Kicsi Rikki pedig ritka jó karakter.
A napló-jelleget pedig ügyesen erősíti az, hogy maradt jócskán
elvarratlan szál és értelmetlenül feltűnő majd eltűnő mellékszereplők –
akárcsak a való életben.
Nem tudom, lehet, hogy ha újból elolvasnám az elejét, most már nem
lenne annyira ellenszenves a könyv, de nem visz rá a lélek, hogy újból
végigszenvedjem. Ez a „kapcsolat” olyan, amilyen, nem rossz, de nem is
az igazi, gyorsan túljutottunk egymáson és nem fáj a szakítás, mert
sosem voltunk egymáshoz valók. Talán van olyan olvasó, akinek szerelem
lesz első olvasásra, végül is nem érdemtelen a könyv, nyugodtan lehet
vele próbálkozni.
