Hét egész hatvankét - TÁJKÉPEK, HARCOSOKKAL - kritika

György Attila korábbi könyveiben is kedvelte és előnyösen alkalmazta a történelmi látótér metszetekre, síkokra való, szembesítő osztását, a magasba és mélybe nézést. Mintha ásatást végezne a múlt jelenig vastagodó rétegeiben, olyan e keretes szerkezetű, regényes novelláskötet is.

 

A szerző nevét 1997-ben A boszorkányok feltámadása tette igazán ismertté. Az általa szívesen művelt, variatív rövidforma állt össze nem csupán a démoni, hanem az általában vett asszonyi természet ironikus-játékos rajzává (A boszorkány, kinek méz- és virágneve volt; A boszorkányok állatairól; Mikor a boszorkányok banánt esznek; A boszorkányok mezítelenségéről s az irántuk való vágyakozásról stb.). A Történetek a nyereg alól (1999) irodalmi és kulturális összefüggésekbe ágyazott „sztorijai” (Szindbád utolsó utazása; Abigél könyve; Rákhel könyve; Város, templomokkal és szilvapálinkával; Tarot-sztorik stb.) folytatták a sort, a címadó írásban az összes korábbi alapvető állítás okos-ravasz visszavonásával. Addig azt hihettük: „a nyereg alatt” a legnagyobb vészből szellemi értékek is kimenekíthetők. De nem: „…teljesen nyilvánvaló: a nyereg alatt soha semmiféle könyvek és történetek nem rejtőztek. A nyereg alatt, úgy általában, semmi nincs; vagy legjobb esetben is, csak maga a ló”.

A legnagyobb vállalkozás, a regény, a Harminchárom (2002) is inkább a mágikus szám alá parancsolt, egymásra íródó, nemzedékkövető novellasor volt – a mostani szép kiadvány (ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011) legközvetlenebb előzménye pedig a Harcosok könyve (2005). A könyv tárgyi szépségét az évezredes bayeux-i kárpit hímzéseiről vett gyönyörű részletek reprodukciói biztosítják. A majdnem hetven méter hosszúságú szövött remekmű hatalmas szalagján hatszázhuszonhat ember, kétszázkét ló, ötvenöt kutya, negyvenkilenc fa, negyvenegy hajó tanúskodik az 1066-os hastingsi csatáról. György Attila rövid írásai éppenséggel nem tobzódnak a figurákban. Inkább fikciós kamaradrámák, bár mögöttük nagy korok nagy fordulói képezik a fenyegető vagy véres panorámát. A Kijev, IX. század. Rurik és Oleg találkozása Álmossal egyetlen lapján a szövegben már meg sem nevezett két harcos kaszabolja végig magát az őrökön (a várfalakon álló íjászok tétlenek, mert restellnek mindössze két idegenre lőni). Az udvarház kapujában a krónikázó leírás szerint már szintén név nélküli nagyfejedelem és testőrsége mosolyogva fogadja a vérből kigázoló, kardját átnyújtó, nevető északi embereket. Aztán és végül: „…felvették kardjukat, és a fejedelem oldalán átlépték az udvarház küszöbét. Új ország született”. A balladás hang valamely képes krónika beszámolóját imitálja. Pár száz szó és a tárgyszerű helyzetjelentés elegendő az írói penna számára, hogy földrengést vessen, országok-népek létének tektonikáját átformálja a történelem.

 

A szövegrészek közül néhány (az iménti is) dőlt betűkkel különbözteti meg magát a többitől (így A kardviselésről című oldalpár harc poeticája). Nem teljesen egyértelmű, mit takar a betűképet váltogató (akár egyetlen szövegen belül is érvényesülő) megoldás. Világos viszont az alapkérdés: „Hogyan jutottunk idáig?”, mely az egyik novella (Az a bizonyos csecsen zászló) nyitó és újra feltett kérdése. A három részt felölelő mindössze negyvenöt oldalon a nagyjából fordulópont-helyre illesztett, beszédes című Flash amolyan írói alakmást állít origóba (ezen kívül a már említett, a piros–fehér–zöld színek metaforikájával operáló csecsen epizód lép a jelenbe az ezer vagy száz esztendők nagy távlatából. Nota bene: a csecsen lobogó színei megegyeznek a magyaréval. Hasonló szimbolikus szín-játékra emlékezhetünk Bodor Ádám „perzsa novellája”, az Én, a részvétlátogató biliárdasztal-[jel]képe révén).

 

A Flash szereplője író, iszákossága és emlékezet-kihagyásai ellenére a hivatásában bízó ember. A memóriazavar, az íj vásárlásával kimutatott harciasság-harcosság, majd az álomba merülés sok jelentéssel rendeli e szereplőhöz a tömören, választékosan, bölcselkedve előadott kurta fabulák valóságanyagának labilitását, a történelem akár személyes, akár nagypolitikai szinten való átlátásának kétséges lehetőségét, a vereséggel másik vereséget szembeszegező képleteket. A szkepszis néha üres, a konkrét pesszimisztikus kijelentések olykor kissé laposak („Az élet túl rövid ahhoz, hogy egészen komolyan vegyük, Barátom” – „És ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan”), ám a narráció keretessége méltó foglalat György Attila elgondolásaihoz. Az Elysium és az Elysium (2.) magvas példázat arról, hogy két kiváló férfi – két harcos – végzetét jelentheti egyazon gyilkos vágyú-fölényű nő, s eshetnek el egymás kezétől is: egyre megy.

 

A csecsen novella egyik e minutában lelőtt halottjának homlokán lyuk tátong, „Hét egész hatvankét milliméter nagyságú”. A szintagmából alighanem – akarva-akaratlanul – kimaradt egy szó: 7,62 század mm nagyságú lehet a seb. Az erdélyi magyar próza középnemzedékének jeles képviselője, György Attila – önmaga által nem csekély éllel, de nem a legpontosabban „agresszív lektűrként” megnevezett – könyvéből pedig talán további három-négy rövidtörténet, néhány (év)század felvillantása hiányzik ahhoz, hogy a két Elysium között és a Flash körött még teljesebben szólaljon meg a Tájképek, harcosokkal kemény, tárgyilagos, kiegyensúlyozott epikai hangja.

 

Szerző:
Tarján Tamás