Lelkiségünk sok hege látható bár,
szenvedésünk sok sebe rég beforrt már,
más viszonyban nézzük az életünket,
mint rab a rácsot.
Rég elillant mind az a kába kétség,
melynek árát árva fejünkben óva
évekig hurcoltuk alázatunkban
pókeres arccal.
Bár az izzásunk parazsakra oszlott,
szenvedések sóhaja néha szítja
s még sziporkázón fenyeget zsarátja,
lángra, ha lobban.
Olthatatlan és örök-életű tűz
törhetetlen kérgeket edz a szívre,
átsegít még sanda kis életünknek
bús maradékán.
Sírba dőlünk így, keserű közönnyel,
mint kinek mindegy, hogy az életében
mennyit ártottak ki nem érdemelt és
durva csapások.
0 Megjegyzések