I.
Száll feléd mosolyom a hajnali fénnyel,
beragyogja eged - hangom még nem ér el,
s ha lágy eső mossa borongós homlokod,
tudd meg, hogy könnyeim hagynak ott hűs nyomot.
Mikor langyos szél fúj tincseket hajadba,
érezd a sóhajom - szívd mélyen magadba.
Benne vagyok minden sejtelmes titokban,
eldobott gyufában, mi fejvesztve lobban,
hárs édes illata, ha arcodig elér,
üzen, hogy ismerj fel - minden rólam mesél.
Hárfámon neked szól a ringató dallam,
bús, magányos éjen neved súgja halkan.
Ott vagyok tükrödben s minden pillantásban,
az utca kövein téged kísér árnyam,
testemen te lépkedsz, hiszen utad lettem,
s mert nincsen válaszod, neked adom csendem.
Ha mégsem találnál - köd rejti el arcom -
keress a szívedben- mostantól ott lakom.
II.
Rám talált a hangod levél zizzenésben,
szellő susogásban vágyaid megértem,
csorduló harmatú könnyeid letörlöm -
bús-boldog magányom most már kínzó börtön.
Hajnal üzenetét kristálygömbbe zárom,
így adom át néked szivárványvilágom.
Benne vagy te minden fellobbanó fényben,
szíved lüktetését ereimben érzem,
hársméz édes íze, ha ajkamhoz elér,
üzen, hogy létezel - minden rólad mesél.
Te vagy a sarki fény lidérces varázsa,
szappanbuborékok illó látomása.
Villám tüze légy, mely magányos fába csap,
tiszta vizű kút, mi el soha nem apad,
elmúlt életeknek felsejlő emléke,
elképzelt szerelmek rózsaszín regéje.
De már nem kereslek, csak várok rád csendben,
mert megtaláltalak - itt élsz a szívemben.
0 Megjegyzések