A falu határán terül a mező,
Megterem rajta minden ehető.
Jó a humusz, a föld erős,
Hisz évekig mosta vér-eső!
Nagyapáink teste-lelke,
Nyugszik ezen a szent helyen.
A föld, rozsdás kardot rejt,
Mely egykoron csatát nyert.
Zölddé vált, ami vörös volt,
Kiszáradt, ami sáros volt.
Kitisztult a viharos égbolt,
Elfeledték, ami rossz volt.
Elfeledték a rémképeket,
És velük együtt a hősöket.
Nem zúg dal a fiatal fülekbe,
Hogy éltesse a dicső Ősöket.
Kardjuk mára kicsorbult,
Vitéz-elméjük elborult.
Páncéljukra sok por ült.
De szemük-tüze nem gyengült.
Szegényen élve, csöndben,
A szót várják reményben,
Fegyverbe! Kiáltják nyögve,
Rozsdás kardjukat égbe emelve!
Feláll a sereg a mező szélére,
Állnak, minden érzést félretéve.
Erősnek tűnve, de titokban félve,
Nem figyelve az erősödő szélre.
Felhő takarja a nap melegét,
Sötétre festve az ég mezejét.
Minden ember készíti testét,
S véres csata veszi kezdetét.
Lábat csapva majd emelve,
Haladnak az ellenség elibe.
Kardot kézbe, felemelve,
Egyszerre sújt az ellenségre.
Rozsdás pengék húsba csapnak,
Földet fog a kiömlő vérzuhatag.
Lesújt a kard, csonkul a végtag,
Őseink vívnak, s némán halnak.
Nincs már dalnok, ki énekelje,
Mi is történt ezer esztendeje.
Nincs már sír, mely eltemetne,
Ilyen szégyent egy emberben.
Saját vére öntözte e mezőt,
Saját őse, ki földre itt dőlt.
De gyáván, nem is ismerve őt,
Emlékek hiánya, megöli a Hőst!
0 Megjegyzések