A Csanyik völgyi asztma szanatórium lakója voltam, amikor az egyik november eleji délutánon felfigyeltem egy női látogatóra, aki több szobába is benézett, végül a folyosón egy ablakon kifelé bámulva álldogált. Nekem úgy tűnt, mintha nem találta volna meg akit keresett és most nem tudja mitévő legyen.
Megkérdeztem tőle kit keresett, megtalálta-e, esetleg tudok-e segíteni valamiben.
Hangomra a nő összerezzent. Nem értettem, hogy mit mondott nagyon halkan. Megismételtem a kérdésemet. Ő felemelte fejét, könnyes szemét rám emelve annyit mondott, hogy ennivalót szeretne kérni, mert három napja nem evett és nagyon éhes. Az okot tudakoló újabb kérdésemre nem válaszolt. Ismét elfordult tőlem. A szobákat sorban végigjártam. Mindenhol adtak valamit. Pár szem cukorkát, körtét, almát, egy vajas zsemlét egy darab főtt kemény tojással, egy darab háromszögű sajtot, néhány darab lakodalmas süteményt egy nylon zacskóba. Az idegen jól öltözött asszony köszönetet intett, aztán kifordult a szanatórium kapuján. A folyosóablakból utánanéztem, vajon merre megy. Nem ment egyenlőre sehová. Kint állott a kapu oszlopának dőlve és mohón ette a zacskó tartalmát.
Két nap múlva ismét vajas kenyér, tea, méz, kemény tojás, sajt volt a reggeli. Lehetett választani, hogy ki mit kér. Az egyik betegtárs ismét félretette a kemény tojást és a vajas kenyeret. Azt mondta, fáj a gyomra tőle. Lehet, hogy csak mást szeretett volna enni. Aztán azt mondta, hogy beteszi az élelmet a hűtőbe. Ha ismét jönne az asszony, adjuk oda neki, ha ő nem lenne a közelben. Az asszony nem jött el újra. Lehet, hogy addigra már megoldódott a helyzete.
A szobatárs a vajas kenyeret és a két darab megtisztított keményre főtt tojást kitette egy darab papírra a kertbe az ablakunk alá. Úgy mondta, hogy biztosan jó lesz az valamelyik örökké éhes macskának, vagy a madárkák fogják majd kicsipegetni Nem sokára dühös fújást, morgást hallottunk Meg voltunk győződve arról, hogy két macska biztosan összeveszett a kaján.
Az ablakhoz rohantunk, hogy megnézzük mi történt. Ritka látvány, amikor a macskák marakodnak az élelmen, hát látni akartuk.
No, az érdekességet meg is láttuk. Már mint, egy macskát dühösen fújva visszavonulni egy szép, jól megtermett róka elől. A róka szájszőre tojásos volt és akkor épen a vajas kenyérről nyalta le a vajat. Gondoltuk, no most következik a másik tojás. De nem így történt. A róka előbb megette a kenyeret, aztán a másik tojást óvatosan a szájába vette és lassan farolva megindult hátra, a kerítés felé. Aztán megfordult és eltűnt a kerítés alatt ásott lukban. Mivel az est már leszállott, másnap néztük meg merre távozott el a róka. Láttuk, hogy nem egy közönséges luk volt ott, hanem egy alagút, mely a szabadba, a kerítésen túli őszi erdőbe vezetett.
A szanatóriumból hazatérve a fiam azzal a hírrel fogadott, hogy egy sündisznócska rákapott a macskatápra, vagyis a kerti macskáink száraz eledelére. Amíg nem láttam meg az eseményt én is, nem hittem el. Hát, bizony nem csak azt eszegette őnagysága, hanem a két macskának kitett sült csirkehús darabokat és a sült csirke csontjait is. Akkor is felborzolt szőrrel, dühösen fújva ülték körül cicuskáink a nem kívánt vendéget, aki rá sem hederített a kitett alma darabokra. Hogyisne!
Sokkal jobb falatokat talált magának! És a csirkevacsora után csemegének a „Kite Kat” következett. Amikor rávilágítottunk a zseblámpával, ijedten pislogott. De, a csábítás oly nagy volt, hogy az étkezést még befejezte, aztán a maradék egy darab csonttal eltávozott a kapu alatt ki a szabadba.
Mindezeken elgondolkoztam. Bizony, valamikor több millió éve, talán a kőkorszakban ugyanígy kezdődhetett egyes vad állatok, így a kutya és a macska háziasodása.
Ki tudja, a távoli ködös jövőben az embernek milyen segítőjévé, vagy kedvencévé válik majd a róka: a kutya rokona, és a sündisznó? Mert az éhség nagy úr, ám!
0 Megjegyzések