Gondolataim útvesztőjét járom,
mint jó gazda hizlalom
szememmel a jószágot.
Rég kimondott szavak a
mennyezetről
csüngnek, cseppkövek.
Néhány színes, és tetszetős,
láttukra mosoly fakad.
Némely szó lehangol,
szomorúságot
szül vajúdva.
A gondolat-folyosó
néha szűk és sötét,
előttem kanyarog.
Lábam félve simul
a félelmetes,
mégis ismerős
hangulatporral
hintett földre.
Fázósan
húzom össze magam,
karom egymásba fonom,
meggyorsítom lépteim.
Van, hogy a szűk sikátor
hatalmas teremmé tágul,
a boltozat húsz méter magasan
lebeg fejem fölött,
falai millió színből álló
szikrázó kristályszavak,
kimondatlanok, és elsuttogott
édes mondatok,
gondolatlények,
melyek szülője én vagyok.
Most karom kitárom, szinte repülök
közöttük, mind kedves
emlékeim, érintem,
simogatom a leheletvékony
valóságfátylat,
de az eufória múlik,
rá kell jönnöm,
egyedül vagyok,
önnön fűztem
rabláncra magam,
gondolataim táplálom
szenvedéssel,
örömmel,
ha kell harcolok értük
foggal és körömmel,
hasztalan.
0 Megjegyzések