Valami különös érzés tör elő bennem,
Valami furcsa, őt még nem ismerem.
Igaz, még utolsó, de már beállt a sorba,
És békésen várja, hogy kerüljön sorra.
Vannak előtte, bizony jó páran,
Biztosítva helyük szívem otthonában.
Saját sátruk van, régóta itt laknak,
Új lakónak eddig, helyet sosem adtak.
Mert hát együtt ők bizony jól elvannak,
Engem nyugodni, egy percre , sosem hagynak.
Hol az egyik, hol a másik, utat tőr magának,
Mint mondtam, régi lakói, szívem otthonának.
Egyik a fájdalom, másik a bánat,
S nyomukban a könny, mely el lepi orcámat.
Ott a szomorúság, a keserűség és a csalódás,
És Isten a tudója, hogy még mennyi minden más.
De van egy új érzés, úgy hívják nyugalom,
Talán ő lehet majd , az egyetlen támaszom.
Tudom hogy Te küldted, segítsen nekem,
Felépíteni, romba dőlt életem.
Még nem tud nálam lakni, várjon a sorára,
Addig a többit eszem meg vacsorára.
De ma megérintett, simogató szele,
Talán majd egyszer még, jóba leszek vele.
0 Megjegyzések