Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.

Péter Erika: Feltámadás előtt

Szecessziós ékszer
a várandós faág,
bimbója Tiffany-
tükörbe fagyott,
pár napos tavaszát
őrzi jégbe zárva;
opálcseppbe rejti
a boldog tegnapot.

*

Hátam mögé állok, 
bámulom magam,
nagyra nőtt árnyékom 
alkonyba takar,
lábujjhegyen lépek, 
ne is vegyem észre; 
tükrömig elvezet
arcom lidércfénye,
nézem közhelyeim,
kopott csillogásom,
táguló pupillám,
mosolygó magányom,
sorsomnak álcázva
gondtalannak látszom, 
nyakamból keblemre
zuhan aranyláncom,
mennyi vágy, fájdalom 
bolyong most is bennem, 
mezítelen állok, 
s Te jössz velem szemben.

*

Szeretném,
ha a Tejúton
pisztrángok
úszkálnának,
melléd röpülne 
egy főnixmadár,
s én szégyenlős 
rajongással
lesütném szemem.


*

Egyszer minden tenger
sivataggá válik,
homokszemecskékből
Szahara nő,
csöpp gyermeklapáttal
kiásnám keresztem,
szűk búvárruhám
szorongatja testem,
víz alatt is fájnak
a lappangó jajok,
szeretnék mélyebbre
elmerülni benned,
de visszahúz zárkózott,
szemérmes szerelmed,
fuldokló fonémák,
nyelv-alatt-szavak,
végül mindkettőnkből
szürke por marad.

*

Három napja 
szeretetre szomjazom,
ismét esik, légtornászként
fátyol-cseppek lógnak 
láncként összebújva, 
kábeldrótokba fogódzva 
hogy a sárrá-bomlott hóba  
hulljanak,

buborékok táncolnak
a föld asztalán, tócsák
fröcskölik a harisnyákat,
de a még  smink-nélküli
primadonna-fák
e tájnyi öltözőben
már készülnek lombosodni

ablakomon gördülő
cseppek golyóstollai
rajzolják sziluetted
és látom kinyújtott kezed,
ez a Harmadik Nap 
a testedé,

s lelked a vizek felett lebeg.
*
Pocsék volt az a nyár,
viharszárnyak tépázták tetőnk,
mi, nők - tócsába mártott rongycsomók -
madárijesztővé áztunk a kapualjban,
a parkban hajléktalanok
ponyvával takarták le a színpadot,
s a kitaposott macskaköveken
átázott elkopott cipőnk.
Kinőtt kardigánként feszült ránk a város,
sáros szerelvények sírtak síneken.

-----

Az állomáson most is gyorsvonat tolat,
kókadt lampionként lebegnek esernyők,
kendőt nem lobogtat senki,
elrejti arcom a rám zuhanó zápor,
fázom, összekulcsolódik,
majd kinyílik kezem,
dermedt ujjam denevérszárny,
már mind a tíz feszül.
Reactions

Megjegyzés küldése

1 Megjegyzések

Veronika üzenete…
A 2. versszak különösen tetszik...