Kocsis Gabriella: Úton

Elnyűtt bakancs tiporta sáros utak, nyikorgó bőr sebzi ujjad. Sajgó bokával vonaglik még a láb, csak megy, megy tovább a vágy. Mögötted százával bízva holnapokban, néznek a végtelen kanyarokba. Lovak párás leheletét érzed, hajnali szél pezsdíti véred, válladon kendőd rak fészket. Szekér zörögve előtted halad, rápakolt ezernyi lom, kacat, zsíros edényekre tegnap maradéka ragadt. Asszonyok földre szegett arccal, hátukon batyuba tekert múlttal, izzadt ruhákkal és sarukkal. Méhükben a jövő, karjukban ringatva a felnövő. Így mennek Ők a sehová, mert nem tudni hová, hol sátrat ver majd az élet, hová megrekedhet néped. Termő magot adó lesz a föld, gyümölcsöt hoz majd a zöld. Itt élet születik, halmokra kereszted veretik. Ez lesz földed és hazád, hegyektől ölelt puszta és szabadság.