József Attila: Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét,
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szívem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dohogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbenő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal feketül. 

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.