Dr. Nagy Mihály: Nyári szél

Jöttekor már összesúgnak mögötte,
s dacosan felszegik fejüket a fák,
épp csak bólintanak, nem is köszönnek,
bár orcáján angyali ártatlanság:
fütyörészve jár-kel köztük hanyagul,
mintha nem is ő tépázta, vagy rázta
volna őket nemrég eszelős vadul,
mikor az esőt bőszen hajkurászta.

Nem vagyok elégedett vele,
olyan kelekótya, széltoló,
mikor, hogy hozza úri kedve:
kiszámíthatatlan tomboló,
vagy jámbor törleszkedő macska,
ki addig somfordál körül, míg
az ember meg nem simogatja,
s hogy ártatlan, arra esküszik.

Amúgy kíváncsi; beles minden résen,
ha ajtón, ablakon nem hívogatják;
összes szomszéd tudja mi lesz ebédre,
mert szerteszét hordoz illatot, pletykát;
és hiú - mint minden férfiú - reggel,
hogy hova készült menni nem tudhatom,
magát tócsa tükrében illegette,
csinos, de kicsit borzas volt, mondhatom.

Csintalan, mint huncut kisgyerek,
őt senki sem tarthatja féken,
lánchintáért olykor pityereg,
s cigánykereket hány a téren;
eloldja a lányok masniját,
a homokot szemükbe fújja,
s félretéve minden etikát,
ráfogja a vásott fiúkra.

Jószívű: fiatal, tóparton álló,
árva szomorúfűz vigasztalója,
aki irigyen a szemben sétáló
párt figyeli a víz fölé hajolva.
Romantikus: a szerelmesek lába
alá terít virágszirom szőnyeget,
mégse tapodjanak mások nyomába,
és kordában tartja a porszörnyeket.

Délben hűsölni árnyékba ül;
sárban békával incselkedik;
elmélázó lepkén rajtaüt;
s a szitakötőket hergeli.
Olykor holmi büdöset cipel,
míg ocsmány játékát elunva,
nem törődve senki-semmivel,
hanyagul egy bokorba dugja.

Hársfa ligetben sétál alkonyatkor,
virágok mézes illatát behozza,
s a világra csodálkozó kamaszkor
felsejlő emlékét bearanyozza.
Az este verebek között találja:
bokorban elülve halkan csipognak,
dúdol magában, a lábát lógázza,
félálomban nagy, laposat pislogva.

Ajánlás:
Most ablakom párkányán tollászkodik,
titokban, félszemmel sandán méreget -
éjjel a redőnyt rázta - hunyászkodik,
bízva, feledtem akkori mérgemet.