Jurewicz Ádám: Kleopátra

Fekete öltönyben egy fekete hajú nő,
Hófehér tiszta arccal mosolyog rám,
Majd sötét ajkaival smárolva szám,
S érzem hogy ingemen a gomb kilő.

Érzem hogy az édes mérget főzi,
Megalázkodok rövid baljós haján,
Majd masszírozom hajnalig vállát,
S kettőnk teste kibocsátja a hőt,

Vad csókokkal dicsérem a hölgyet,
kiharapok láthatatlan lelkéből egy szép darabot,
Ő csőrével kitép húsomból egy véres cafatot.
S becsalogatja testem a nektárjába,
Majd elrakja a lelkem maró raktárba.
Szájával lassan elfogyaszt mint egy legyet.

Tűrőm a fájdalmas - fekete özvegyet,
Végtagjaimra ráteszi a feszes csatot,
S olíva olajt önt rám hogy legyek felajzott.
Majd csókokkal kísér a lassú halálba,
S tűzzel égeti el testem hogy ne legyen múltja.
Megpörkölt testemet eltolja mint a vulkán a hegyet.

Látom lelkemmel hogy kobrát vesz ő,
Megmaratja magát fekete kobrával,
S együtt hal meg szolgáival,
Majd túlsó parton kérdőre vonom őt,

Berakom a falba hogy legyen ő az őr,
Majd rángat hogy elvigyen magával,
S én átadom lelkem hogy felégjen ősmáglyával.
Majd lelki szívébe beleszúrom az isteni tőrt.

Végül majd végzetes szerelmünket eszik majd a szkarabeuszok.
S több ezer szerelmes verset költenek rólunk a papiruszokra.
Majd ebből a szerelemből felépülnek az új totemoszlopok.

Végül testünket újjáélesztik hogy emlékezzenek a holtakra,
S mi mind a ketten dühösen nézve egymásra öntünk fekete szurkot,
És így fognak ránk emlékezni : Béke az őrjöngős múmiákra!

Újra és újra megölik végzetes szerelmünket,
S egymással szembe állítják poros testünket.
Majd én nézem a lelki szemeimmel testedet,
S a te gyűlölettel sugárzó ősi tekinteted.
Majd újra és újra látom szerelmedet,
Mivel szemben van veled drága régi teste