Kovács Klaudia: Elkárhozott angyal

Szerelmes angyal zuhan a mélybe,
Belerokkant ebbe az érzésbe.
Lefelé rá már senki se néz,
tekintete már senkit sem igéz.
Bánatában már repülni sincs kedve,
mit ér, ha a fájó sötéttel egyedül néz szembe?
Szíve fájó kőként húzza a földbe,
karját csak lassan szorítja ökölbe.
Tudja, a hajnal már nem hoz új reményt,
szeme mégis kémlel egy erkélyt.
Csak zuhan, és érzi vége közeledtét,
érzi a közelgő végzetét.
Neki már nem számít semmi,
Csak fáj, hogy az elmúlással nem tud mit tenni.
Zuhan, szárnyát már ki sem nyitja,
szemét a könny lassan elborítja.
Egy emléket visz csak a sírba,
emléke megmarad a sírkövére írva.
Még mindig zuhan, s lenéz a mélybe,
szeme még rápillant arra az erkélyre.
Szíve még várja, hogy kilépjen az ajtón,
de a föld felé tart vészjóslón.
Szíve már tudja, ő is elmúlik egyszer,
nem lesz már itt mikor a nap felkel.
Egy gondolat bántja még, hisz úgy megy el,
hogy szíve még mindig érte ég…
Sírkövére e mondat lett még írva:
„Itt nyugszik e szárnyaszegett angyal,
kit szíven szúrtak egyetlen mondattal.
Itt nyugszik ki rájött,
A szerelem elvakít, az ember tőle elkárhozik.
De mégis az élet nélküle csak a lét sötét börtöne.
S ha Ő hiányzik, a mennyország is pokollá változik.”