Valamikor mikor a tömegben csak páran léteztünk,
Egy ismerős talán ki utat nyithatott nekünk.
Régen volt te is jól tudod, nem szólnék most róla,
Helyette pár sorral adnék viszonzást a mosolyokra.
Köztéri helyen, intézményben, buliban arcodon sosem maradt el,
Szemedben csak a végtelen róna, mesébe illő tollvonása ragadt el.
Nehéz, hiszen a szemedből olvasok, lelkedből mosolygok,
Könnyű, mert elmondhatom mi az, amit ért nekem az, hogy élhetek.
Adok, kapok egyszerű a fonása az életnek, így is megkönnyíted,
Lehetne nehezebb, lehetne fájdalmasabb mégse teszed, holott...
Neked is kijárt az élet keserű íze, mégis úgy érzem, boldog lehetnél.
Nekem ami fontos, az ott van azok mögött, amit igyekszem teljesíteni,
Itt bent csak azt leled, amit kint, hisz mosolyogva festem azt, ami idilli.
Fáj olykor amit kimutatok, mert tudom, hogy érzed, mit is titkolhatnék,
Tudom, hogy megérted, és türelmes lennél, de azt is tudom, mire kellenék.
Fontos, hogy fontos lehetek neked, engedni se engednél ha átkelnék...?
Még nem éreztem, de tudom, hogy van és van ami fontos , és majd rájövök.
Értheted úgy is, hogy életcélom, értheted úgy is, amit érted teszek.
Mindenkinek az életében ott van az, aki segíti a másikat,
Én is ott leszek jó emlékek közt, ha rá érdemes leszek.
De túl nagyot fordult a szemléletem, így becsülöm életemet,
Emlékekből idézek, mint anno Berzsenyi a közelítő telet.
Talán ez az mi még vonatkoztat és elvág másoktól,
Mégis veled könnyebben érzem igazi lényem eredetét.
Nem keresem mások érthetetlen megoldó képletét,
Mégsem tanítok, csak figyelem az utam keresztezőit.
Te is így jutottál el hozzám, akkor még nem értheted,
Mára remélem elhiszed: minden körülötted van, érted történik.
Míg mások magukat kergetik, te másokat kergetsz,
Én meg csak figyellek, hogyan lehet emigránsból messiás.
Ha tekintetünk összezárul, mint két Nazca lemez,
Ki tudja mit hozna, ha gyengébb lennék, mint amit érsz.
De ez csak merő melegedő gondolat a hideg hajnalban,
Bánkódóan magamra maradt hajszáladat figyelgetem.
Közben azon fáradozom, mikor leszek Góliát ellen,
Mert közeleg valami, te is jól tudod, nem véletlen.
Miközben kezem szorítod félek, hogy eltűnik valami,
Eléd tárom azt az időt, mikor arcodra fogom pecsételni.
Ezzel béklyózom meg minden eddigi tettem értékét benned,
Közben belém forr a tinta, mivel karcolom a sorokat.
Nevezhetném restaurált Soroknak, de maradok a kérdésnél,
Ezzel kérek választ a mikorra és elmondom, hogyan is lehetnél.
Mégis, mikor leküzdöttem már a nagy akadályt, újat állítottál,
Hebegve se tudnám beleszőni a fádba azt, amit robbantottál.
Részem egy része benned él, mégis oly távoli a kék ég,
Ahol mint a fátyolfelhők egymásra hajolva szövik lelküket.
Benned sok minden vár és félsz még akkor is, ha túl léptél,
A sorsodat remélem azóta ismered, én csak segítettelek.
Ha ráleltél a helyes útra, hidd el, megbánni senki se fogja,
Ha mégse így lenne, én teszem mártírrá magam, ha számon kérne.
Ez az én Holokausztom... aki él a lehetőségekkel megérti,
Aki él velük, tudja mennyi súlya van annak amit könnyű félre hinni.
Mégis egyszerű, hiszen segíteni csak annak lehet, aki feléd nyújt kezet,
Amint ez a kéz elenged, felém egy ajtó zárul be, ami önhibámból fakad.
Mégsem haragszom, sem bánkódom, mert amit teszek mind az emberekért van,
Sosem lennék önmagam ellen ezzel, mert más mosolya egyben az én örömöm.
Köszönöm, hogy a hallgatód, és érted lehetek,
Mert amíg lehet, én ott vagyok veletek...
Egy ismerős talán ki utat nyithatott nekünk.
Régen volt te is jól tudod, nem szólnék most róla,
Helyette pár sorral adnék viszonzást a mosolyokra.
Köztéri helyen, intézményben, buliban arcodon sosem maradt el,
Szemedben csak a végtelen róna, mesébe illő tollvonása ragadt el.
Nehéz, hiszen a szemedből olvasok, lelkedből mosolygok,
Könnyű, mert elmondhatom mi az, amit ért nekem az, hogy élhetek.
Adok, kapok egyszerű a fonása az életnek, így is megkönnyíted,
Lehetne nehezebb, lehetne fájdalmasabb mégse teszed, holott...
Neked is kijárt az élet keserű íze, mégis úgy érzem, boldog lehetnél.
Nekem ami fontos, az ott van azok mögött, amit igyekszem teljesíteni,
Itt bent csak azt leled, amit kint, hisz mosolyogva festem azt, ami idilli.
Fáj olykor amit kimutatok, mert tudom, hogy érzed, mit is titkolhatnék,
Tudom, hogy megérted, és türelmes lennél, de azt is tudom, mire kellenék.
Fontos, hogy fontos lehetek neked, engedni se engednél ha átkelnék...?
Még nem éreztem, de tudom, hogy van és van ami fontos , és majd rájövök.
Értheted úgy is, hogy életcélom, értheted úgy is, amit érted teszek.
Mindenkinek az életében ott van az, aki segíti a másikat,
Én is ott leszek jó emlékek közt, ha rá érdemes leszek.
De túl nagyot fordult a szemléletem, így becsülöm életemet,
Emlékekből idézek, mint anno Berzsenyi a közelítő telet.
Talán ez az mi még vonatkoztat és elvág másoktól,
Mégis veled könnyebben érzem igazi lényem eredetét.
Nem keresem mások érthetetlen megoldó képletét,
Mégsem tanítok, csak figyelem az utam keresztezőit.
Te is így jutottál el hozzám, akkor még nem értheted,
Mára remélem elhiszed: minden körülötted van, érted történik.
Míg mások magukat kergetik, te másokat kergetsz,
Én meg csak figyellek, hogyan lehet emigránsból messiás.
Ha tekintetünk összezárul, mint két Nazca lemez,
Ki tudja mit hozna, ha gyengébb lennék, mint amit érsz.
De ez csak merő melegedő gondolat a hideg hajnalban,
Bánkódóan magamra maradt hajszáladat figyelgetem.
Közben azon fáradozom, mikor leszek Góliát ellen,
Mert közeleg valami, te is jól tudod, nem véletlen.
Miközben kezem szorítod félek, hogy eltűnik valami,
Eléd tárom azt az időt, mikor arcodra fogom pecsételni.
Ezzel béklyózom meg minden eddigi tettem értékét benned,
Közben belém forr a tinta, mivel karcolom a sorokat.
Nevezhetném restaurált Soroknak, de maradok a kérdésnél,
Ezzel kérek választ a mikorra és elmondom, hogyan is lehetnél.
Mégis, mikor leküzdöttem már a nagy akadályt, újat állítottál,
Hebegve se tudnám beleszőni a fádba azt, amit robbantottál.
Részem egy része benned él, mégis oly távoli a kék ég,
Ahol mint a fátyolfelhők egymásra hajolva szövik lelküket.
Benned sok minden vár és félsz még akkor is, ha túl léptél,
A sorsodat remélem azóta ismered, én csak segítettelek.
Ha ráleltél a helyes útra, hidd el, megbánni senki se fogja,
Ha mégse így lenne, én teszem mártírrá magam, ha számon kérne.
Ez az én Holokausztom... aki él a lehetőségekkel megérti,
Aki él velük, tudja mennyi súlya van annak amit könnyű félre hinni.
Mégis egyszerű, hiszen segíteni csak annak lehet, aki feléd nyújt kezet,
Amint ez a kéz elenged, felém egy ajtó zárul be, ami önhibámból fakad.
Mégsem haragszom, sem bánkódom, mert amit teszek mind az emberekért van,
Sosem lennék önmagam ellen ezzel, mert más mosolya egyben az én örömöm.
Köszönöm, hogy a hallgatód, és érted lehetek,
Mert amíg lehet, én ott vagyok veletek...
