Winter Erika: A hegycsúcsokig...

Felemelkedem a hegycsúcsokig,
s a felhők fölé szárnyalok...
Onnan nagy reményekkel,
gyermeki szemmel,
álmok közt látom
a gyönyörű világot...

Ott boldog vagyok,
mikor a felhők fölött élek,
Mert ott még létezik a mese,
egy csodás élet...
Ott van szeretet, igazi a lélek,
van még értelme az őszinte
létnek...

A földön járok, keresek és kutatok.
Mi lehet az?
Amit égi álmaimból
megtalálhatok?
De jaj, amit sokszor látok,
nem, nem az én világom...
Azt, amit keresek,
sajnos nem mindig találom...

A földi valóságban sokszor
csendben hallgatok...
Itt csak az írott szavak
embere vagyok...
Itt nem élhetek másképp,
mint ti megtört, sápadt emberek...
Kik a meséket már régen,
nem hiszitek...
Mosoly álarcok mögé bújok...
Csak így élhetek köztetek! (?)
Ó, ti megfáradt, szeretet nélküli emberek!

De mindig áldom és áldom
azt a legszebb pillanatot...
amikor egy-egy csodára
mégis rábukkanok!
Az én csodám nem más, mint az élet,
ha nevetni látok fáradt, tiszta szemeket!
Ha valódi mosolyra csábít egy szerető
emberi lélek...
Ilyenkor megtelik a szívem
hatalmas mélységes örömmel!
S érzem, hogy egyetlen mesés angyalom sem hagyott el...