Brandon Hackett, eredeti nevén Markovics Botond a magyar sci-fi
irodalom egyik legtehetségesebb újonca. Az íróval legújabb, Az ember
könyve című, fantasztikus földön kívüli tájakra repítő,
génmanipulációval, az emberi faj fejlődésének és túlélésének határaival
foglalkozó könyve kapcsán beszélgettünk
A
génmanipulációval játszadozó faj alapgondolata kicsit olyan, mintha egy
saját, disztopikus jövőképünk lenne. Volt benne ilyen szándék?
Csak közvetve. Elsődlegesen az érdekelt, hogy az emberek, vagyis a
regény szereplői hogyan reagálnának egy ilyen lehetőségre. Igaz,
valójában teljesen mindegy, hogy ezt éppen az emberi technológia
fejlődés hozza létre, vagy egy idegen civilizáció fejlődése által válik
elérhetővé. Azonban tény, hogy akár még egy ilyen jövőbeli irányba is
haladhat a tecnológiai fejlődésünk. Kérdés, hogy ez vagy reményekkel
teli irány lesz, vagy egy sötét jövő.
Maga a történet és a karakterek, a továbbgondolható
végkifejlet számomra többször is animéket, akár magát az Akirát is
idézték. Jó helyen kapizsgálok, vagy teljesen máshol kellene keresni az
inspirációt?
Nem vagyok nagyon jártas az animék világában, bár az Akirát éppen
ismerem és szeretem. Talán az lehet az oka, hogy erős vizualitásra
törekedtem, mert a történet és az idegen világ ezt igényelte. Az eddigi
visszajelzések alapján ez sikerült is, az idegen bolygó láthatóan
kellően plasztikusra, egyedire sikerült. A továbbgondolható végkifejlet
mindig is fontos volt a számomra, a regényeimet igyekszem olyan módon
befejezni, hogy az olvasók utána még órákig, esetleg napokig tűnődjenek a
történeten, lehetőségeken. Én is az olyan könyveket szeretem, amik az
elolvasásuk után visszhangokat keltenek, és motoszkálnak egy ideig
bennem. Szerintem ez fontos.
Egyébként is nagyon filmszerűek a leírások, pörgős az
történetvezetés. Irodalmi vagy inkább vizuális előképekből dolgoztál?
Volt esetleg egy meghatározó ihletforrás, valami, ahová visszavezethető
az ötlet, vagy csak szépen lassan kialakult?
Nehéz megmondani, hogy mi hat egy íróra egy regény írása közben.
Mondhatni, gyakorlatilag minden: zenék, érzések, gondolatok, helyszínek,
beszélgetések, vagy elolvasott könyvek apró momentumai. Na és persze,
nálam, ha már science fictionről beszélünk, akkor érdekes
ismeretterjesztő cikkek. A regébyben szereplő idegenek génvariálására
épülő evolúciója is egy ilyen cikkből született. Rengeteg apró
ötlet villan be az ember agyába írás közben, ezek egy része
aztán elhullik, mások pedig beépülnek a történetbe.
A különböző külsejű idegen lények egyetlen közös
tulajdonsága, hogy illatokkal kommunikálnak. Miért választottál ilyen, a
miénktől ennyiben eltérő módszert? Ez lenne az információcsere
leghatékonyabb módja?
Nem feltétlenül hatékonyabb, hanem inkább csak más. A célom az volt,
hogy egy olyan idegen civilizációt ábrázoljak, amilyennel remélhetőleg
még nem nagyon találkozott az olvasó, még akkor sem, ha sok sci-fit
olvas. Szeretem azokat a regényeket, amik mernek elég eredetiek és
újszerűek lenni, amik túllépnek a sok szor olvasott kliséken, és én is
ilyen történeteket szeretnék írni. Az elképzelt szag alapú kommunikáció
teljesen más, mint a hangalapú. A regényben jóval több mindent lehet
egyetlen szagfoszlánnyal is közölni, hiszen itt egy szag rengeteg
alkotóelemből, vegyületből tevődik össze, viszont a továbbítása
speciális körülményeket, szerveket igényel, és a közlésre szánt
információ sem feltétlenül alkot olyan logikai sorrendet, mint mondjuk
egy mondat. Ennek fejtegetése persze nem volt a regény témája, ott
inkább csak utalások történtek mindezekre, megpróbáltam elhitetni az
olvasókkal, hogy ez így hatékonyan működik, hiszen ez a lényeg, hogy a
regény világában hitelesnek tűnjön.
Ha
a könyvben leírt helyzetbe kerülnél szerinted hogy reagálnál? Hajlandó
lennél az asszimilációra, vagy foggal-körömmel ragaszkodnál az
ember-mivoltodhoz?
Nehéz kérdés fotelből hátradőlve válaszolni az ilyen kérdésekre, hogy
mit tennénk, ha egy kiélezett szituációba kerülnénk. Nyilvánvaló, hogy
egy ilyen idegen környezet ijesztő, én pedig individuális lény vagyok,
de azért a saját testünk feljavítása ettől még érdekes lehetőség. Csak
ugye a könyvben ez elég nagy kockázattal jár, ami miatt egyáltalán nem
biztos, hogy megérné. Alapvetően érdekel, hogy hová tartunk, mint emberi
faj, a gyorsuló technológiai fejlődés idővel majd milyen lehetőségeket
kínál ahhoz, hogy esetleg az emberi test korlátain is túllépjünk. Az
előző két regényem, A poszthumán döntés és az Isten gépei is kicsit
hasonló kérdésekkel foglalkozott, csak azok a technológia oldaláról
közelítették meg ezt a kérdést.
És ha már itt tartunk: ha a túlélésért, a fejlettebb életért
alkalmazkodunk egy nagyobb egységhez, azzal szükségszerűen elveszítjük
azt, ami önmagunkká tesz minket? Van egyáltalán erre válasz?
Van, de gyanítom, mindenki másként válaszolna rá. Sok mindentől függ.
Számtalan sci-fi regény foglalkozik azzal, hogy az emberi civilizációt
egy nagyobb, galaktikus közösség közepébe csöppenti, például új tagként,
vagy akár rabszolgaként, de végül szinte mindig felülkerekedünk, és a
saját kultúránk, elveink kerekednek felül. Azonban, ha valaha tényleg
megtörténik ilyesmi, akkor én nem lennék ennyire optimista ez ügyben.
Az ember könyve nem fest túlzottan pozitív jövőképet elénk, a
szereplők mégis – nagyon is emberien – végig túl akarnak élni.
Szerinted van olyan helyzet, amikor már nem lenne így? Amikor már nem
lenne értelme?
Az emberben, mint minden élőlényben nagyon erősen benne van a
túlélési ösztön. Persze, van olyan helyzet, amikor már valóban nincs
kiút, de ilyen szituációba szerintem senki nem gondol bele szívesen. Az
ember könyvében én is arra törekedtem, hogy megmutassam a lehetséges
utakat, a túlélésért való küzdelmet, valamint azt is, amikor valaki
elkezd távolodni az emberi mivoltától, a regényben történetesen egy
tizenéves kamaszfiú kerül ilyen helyzetbe, és igyekeztem megragadni a
fejében kavargó érzéseket, gondolatokat is, ahogy tudat alatt küzd az
emberi mivolta megőrzéséért, miközben a teste egyre kevésbé emberi.
0 Megjegyzések