„Én is az olyan könyveket szeretem, amik visszhangokat keltenek bennem.”

Brandon Hackett, eredeti nevén Markovics Botond a magyar sci-fi irodalom egyik legtehetségesebb újonca. Az íróval legújabb, Az ember könyve című, fantasztikus földön kívüli tájakra repítő, génmanipulációval, az emberi faj fejlődésének és túlélésének határaival foglalkozó könyve kapcsán beszélgettünk

A génmanipulációval játszadozó faj alapgondolata kicsit olyan, mintha egy saját, disztopikus jövőképünk lenne. Volt benne ilyen szándék?

Csak közvetve. Elsődlegesen az érdekelt, hogy az emberek, vagyis a regény szereplői hogyan reagálnának egy ilyen lehetőségre. Igaz, valójában teljesen mindegy, hogy ezt éppen az emberi technológia fejlődés hozza létre, vagy egy idegen civilizáció fejlődése által válik elérhetővé. Azonban tény, hogy akár még egy ilyen jövőbeli irányba is haladhat a tecnológiai fejlődésünk. Kérdés, hogy ez vagy reményekkel teli irány lesz, vagy egy sötét jövő.

Maga a történet és a karakterek, a továbbgondolható végkifejlet számomra többször is animéket, akár magát az Akirát is idézték. Jó helyen kapizsgálok, vagy teljesen máshol kellene keresni az inspirációt?

Nem vagyok nagyon jártas az animék világában, bár az Akirát éppen ismerem és szeretem. Talán az lehet az oka, hogy erős vizualitásra törekedtem, mert a történet és az idegen világ ezt igényelte. Az eddigi visszajelzések alapján ez sikerült is, az idegen bolygó láthatóan kellően plasztikusra, egyedire sikerült. A továbbgondolható végkifejlet mindig is fontos volt a számomra, a regényeimet igyekszem olyan módon befejezni, hogy az olvasók utána még órákig, esetleg napokig tűnődjenek a történeten, lehetőségeken. Én is az olyan könyveket szeretem, amik az elolvasásuk után visszhangokat keltenek, és motoszkálnak egy ideig bennem. Szerintem ez fontos.

Egyébként is nagyon filmszerűek a leírások, pörgős az történetvezetés. Irodalmi vagy inkább vizuális előképekből dolgoztál? Volt esetleg egy meghatározó ihletforrás, valami, ahová visszavezethető az ötlet, vagy csak szépen lassan kialakult?

Nehéz megmondani, hogy mi hat egy íróra egy regény írása közben. Mondhatni, gyakorlatilag minden: zenék, érzések, gondolatok, helyszínek, beszélgetések, vagy elolvasott könyvek apró momentumai. Na és persze, nálam, ha már science fictionről beszélünk, akkor érdekes ismeretterjesztő cikkek. A regébyben szereplő idegenek génvariálására épülő evolúciója is egy ilyen cikkből született. Rengeteg apró ötlet villan be az ember agyába írás közben, ezek egy része aztán elhullik, mások pedig beépülnek a történetbe.

A különböző külsejű idegen lények egyetlen közös tulajdonsága, hogy illatokkal kommunikálnak. Miért választottál ilyen, a miénktől ennyiben eltérő módszert? Ez lenne az információcsere leghatékonyabb módja?

Nem feltétlenül hatékonyabb, hanem inkább csak más. A célom az volt, hogy egy olyan idegen civilizációt ábrázoljak, amilyennel remélhetőleg még nem nagyon találkozott az olvasó, még akkor sem, ha sok sci-fit olvas. Szeretem azokat a regényeket, amik mernek elég eredetiek és újszerűek lenni, amik túllépnek a sok szor olvasott kliséken, és én is ilyen történeteket szeretnék írni. Az elképzelt szag alapú kommunikáció teljesen más, mint a hangalapú. A regényben jóval több mindent lehet egyetlen szagfoszlánnyal is közölni, hiszen itt egy szag rengeteg alkotóelemből, vegyületből tevődik össze, viszont a továbbítása speciális körülményeket, szerveket igényel, és a közlésre szánt információ sem feltétlenül alkot olyan logikai sorrendet, mint mondjuk egy mondat. Ennek fejtegetése persze nem volt a regény témája, ott inkább csak utalások történtek mindezekre, megpróbáltam elhitetni az olvasókkal, hogy ez így hatékonyan működik, hiszen ez a lényeg, hogy a regény világában hitelesnek tűnjön.

Ha a könyvben leírt helyzetbe kerülnél szerinted hogy reagálnál? Hajlandó lennél az asszimilációra, vagy foggal-körömmel ragaszkodnál az ember-mivoltodhoz?

Nehéz kérdés fotelből hátradőlve válaszolni az ilyen kérdésekre, hogy mit tennénk, ha egy kiélezett szituációba kerülnénk. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen idegen környezet ijesztő, én pedig individuális lény vagyok, de azért a saját testünk feljavítása ettől még érdekes lehetőség. Csak ugye a könyvben ez elég nagy kockázattal jár, ami miatt egyáltalán nem biztos, hogy megérné. Alapvetően érdekel, hogy hová tartunk, mint emberi faj, a gyorsuló technológiai fejlődés idővel majd milyen lehetőségeket kínál ahhoz, hogy esetleg az emberi test korlátain is túllépjünk. Az előző két regényem, A poszthumán döntés és az Isten gépei is kicsit hasonló kérdésekkel foglalkozott, csak azok a technológia oldaláról közelítették meg ezt a kérdést.

És ha már itt tartunk: ha a túlélésért, a fejlettebb életért alkalmazkodunk egy nagyobb egységhez, azzal szükségszerűen elveszítjük azt, ami önmagunkká tesz minket? Van egyáltalán erre válasz?

Van, de gyanítom, mindenki másként válaszolna rá. Sok mindentől függ. Számtalan sci-fi regény foglalkozik azzal, hogy az emberi civilizációt egy nagyobb, galaktikus közösség közepébe csöppenti, például új tagként, vagy akár rabszolgaként, de végül szinte mindig felülkerekedünk, és a saját kultúránk, elveink kerekednek felül. Azonban, ha valaha tényleg megtörténik ilyesmi, akkor én nem lennék ennyire optimista ez ügyben.

Az ember könyve nem fest túlzottan pozitív jövőképet elénk, a szereplők mégis – nagyon is emberien – végig túl akarnak élni. Szerinted van olyan helyzet, amikor már nem lenne így? Amikor már nem lenne értelme?

Az emberben, mint minden élőlényben nagyon erősen benne van a túlélési ösztön. Persze, van olyan helyzet, amikor már valóban nincs kiút, de ilyen szituációba szerintem senki nem gondol bele szívesen. Az ember könyvében én is arra törekedtem, hogy megmutassam a lehetséges utakat, a túlélésért való küzdelmet, valamint azt is, amikor valaki elkezd távolodni az emberi mivoltától, a regényben történetesen egy tizenéves kamaszfiú kerül ilyen helyzetbe, és igyekeztem megragadni a fejében kavargó érzéseket, gondolatokat is, ahogy tudat alatt küzd az emberi mivolta megőrzéséért, miközben a teste egyre kevésbé emberi.

Pataki Anita írása - 2012. augusztus 17.