sinus: Terápia

Már régóta élek szerelem nélkül. Pontosan nem tudom megmondani, mióta vagyok tiszta, időérzékem elhagyott az utóbbi időben. Mintha a feje tetejére állt volna az egész világ, nem hittem volna, hogy ilyen borzalmas idők is bekövetkezhetnek egy ember életében. Itt az intézetben nem voltak nappalok, nem voltak éjszakák: csak te voltál, és a mindig sötét falak, a plafonon pislákolva égő lámpa, mely lámpaburájával mindig egy helyre irányította a fényt: az arcomra. Borzalmasan szúrta a szemem ez az izzás, lekötött kezeimet próbáltam kiszabadítani a bilincsből, de mindhiába: tűrnöm kellett a vakító fényt, amely kimosott az agyamból minden gondolatot, s az agyammal csak arra tudtam koncentrálni, hogy valahogy ne vakuljak meg, s próbáltam annyira összeszorítani szemhéjamat, amennyire meggyengült erőmből telt. Iszonyatosan utáltam ezt a terápiát, olyan dolog volt, amelyet soha sem tapasztaltam ezelőtt, de nem is hittem volna, hogy valami ekkora kínt okozhat. Sírtam, ordítottam, rázkódtam, míg össze nem csuklott testem, s könnyes szemeim csak még inkább felerősítették a fényt, s voltak olyan pillanatok, mikor komolyan hittem: megvakultam. Egyetlen mentsváram rég látott szerelmem képe volt, de amint rágondoltam, a fényekre több feszültséget kapcsolt a terapeuta, s azért kellett felejtenem, nehogy megvakuljak. Amint gondolataim másra tereltem, rögtön alacsonyabb fényen izzott a lámpa, s reménykedtem, talán megmaradt a szemem világa, habár lehet, hogy a szerelmem miatt egy-két napig vak leszek. Már ha tudtam volna, mennyi egy nap. Mindig valami megkönnyebbülést éreztem, miután kezeimről leoldották a bilincset, habár óriási könnycseppek hulltak véresre égetett szemeimből, s hullottak a bilincstől kikezdett csuklómra, úgy, hogy szinte égetett. Több kéz markolt meg egyszerre - nem tudom mennyi, ekkora már az érzékelésem is teljesen elvesztettem – s dobott be koszos cellámba, s hagyott ott magamra valameddig. Olyan másnak tűnt most ez a kis lakóhely, igazából minden egyes alkalommal teljesen más volt, habár a falak, s a rongyos ágyam ugyanúgy ott voltak. Nem tudtam rá magyarázatot találni soha, de igazából nem is kerestem, hiszen az időm nagy részét vakon töltöttem itt. Amikor visszanyertem a látásom – elég hosszú időnek tűnt kivárni ezt – akkor olyannyira megörültem, hogy végre látom a világot magam körül, hogy nem foglalkoztam a cellámmal, mindig kifelé tekintettem a kis ablak felé, amelyet meghagytak az emeletre nézve, ahol orvosok ezrei járkáltak mindenféle irattal, s töprengő arckifejezéssel álltak ott mindig, pont úgy, mint ahogy utoljára láttam őket. Nagyon szerettem ezt nézni, habár nem értettem mi folyik ott. Volt, mikor megpróbáltam szájról olvasni, de mikor rájöttem, hogy ez túl kimerítő munka lenne, és lehet, hogy nem is egy nyelvet beszélünk, abbahagytam minden törekvésem eziránt. Talán nem is az orvosok miatt néztem állandóan ezt a képet, hanem a hátulról beszűrődő fény miatt, amelyet intézetbe zárásom idején nem is vettem észre, s sok időnek kellett eltelnie, mire észrevettem ezt a gyönyörű, magasztos fényt, melyet azóta egyre erősebben látok világítani. Rendkívül sok gondolatot ébresztett bennem, habár szomorúan kellett beismernem magamnak nemrég, hogy egyre kevesebbet. Mikor észrevettem, sok dolgon töprengtem a fényt illetően: honnan jött? mi célja van? miért fényesebb, mint bármilyen más fény? és talán látja-e ugyanezt a fényt most szerelmem, aki valahol egészen távol van, valami olyan tájon, amelyet meghatározni sem tudok. Hogy is tudnék, hiszen azt sem tudom leírni, még nagyjából sem, hogy én hol vagyok. Emellett számos más gondolat jutott még eszembe, amelyet mára már teljesen feledésbe vesztek vagy a fényterápia miatt, vagy pedig nagy kínomban az agyam nem raktározta el őket. Nem is baj, hiszen olyan feleslegesnek érzek most már minden gondolatot erről a képről. Ma már csak nézem, s hagyom, hogy elvakítson, minden értelmezés nélkül. Egyszerűen csak nézem, s hagyom szemeim és elmém pihenni, hiszen sokat dolgoztak az utóbbi időben. Mondhatni túl sokat.

Sokáig nem tudtam választ adni arra, hogy miért hoztak be ide, hiába kérdezte ezt minden orvos nap, mint nap, mielőtt elvitt különböző terápiákra, s fenyegető arcuk hatására sem jutott eszembe semmi használható, hiszen szentül hittem: nem vagyok beteg, s valakivel összekevertek. A papíromat dugták ilyenkor mindig az orrom elé, melyen az állt vastag, fekete betűkkel, hogy: „Diagnózis: Szerelmes. Tünetek: Kiüresedett elmeállapot, vakság, szív bal oldalán artériás elzáródás, bal kar folyamatos zsibbadása, izomsorvadás. A páciens terápiás kezelésben vesz részt, állapota egyelőre stagnál, jelentős és tartós javulás az állapotában nem következett be.” Ez alatt láttam az orvos aláírását, azonban kiolvashatatlan volt számomra, mintha nem is emberi írás lett volna. Elvetettem azt az ötletet, hogy gyenge szemeim miatt nem tudom őket kiolvasni, hiszem derengett valami, hogy mindig is problémát okoztak ezek a betűknek látszó kusza vonalak. Olykor kihagytak a rövidtávú emlékeim, ezért magányos estéimen - mikor még érdekelt valamennyire, hogy miért vagyok itt - azzal vigasztaltam magam, hogy Alzheimer-kór miatt kezelnek itt, s valószínűleg csak félreolvastam a leletet. Hosszabb távon nem volt baj a memóriámmal, mindenre emlékeztem: az első találkozásra, a forró csókra az esőben, az együttlétekre,…

Rendkívül nehéz eset voltam az orvosoknak. Most, miután mindent elmeséltek, hallottam magamról néhány borzalmas történetet. Mikor behoztak, eleve nem tudták, hogy milyen kezelést alkalmazzanak rajtam, s hogy egyáltalán mi bajom lehet. A fényterápia, s a végső diagnózis egy rendkívül hosszú munka eredménye volt, melyre saját bevallásom szerint egyáltalán nem emlékszem. Először rákra gyanakodtak, s elküldtek chemoterápiára, azonban a sok kémiai elem csak rontott az állapotomon. Elvileg hónapokig feküdtem kómában, s néhány percre még a klinikai halál állapota is beállt a szervezetemben. Ezt hallva még inkább örülök, hogy behoztak ide, hiszen túlélni a klinikai halált csak egy igazán erős embernek sikerülhet. Az orvosok, miután hosszú idő után újra magamhoz tértem, idegrendszeri problémákra gyanakodtak, sokáig is vizsgáltak mindenféle laborokban, rengeteg gyógyszert kaptam, de semmi sem segített. Majd miután tanácstalanná váltak, egy orvos felvetette azt, hogy talán leukémiás vagyok, hiszen néhány tünetem utalhat erre. Nekem már teljesen mindegy volt, mit mondanak, mivel vizsgálnak, már kezdtem elkönyvelni magamban, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek, s hogy meg fogok halni. Mire valók mégis az orvosok, ha nem arra, hogy megállapítsák a betegséget, s ezt kellő módszerekkel kezeljék? Miután a leukémia sem bizonyult megfelelőnek, elhelyeztek abban a szobában, amely egészen a mai napig szolgált lakhelyemül, s amelyet a kórház a halálos betegek számára tartott fönn. Dolgozik néhány határtalan kíváncsiságú orvosnövendék ebben a kórházban, akik annyira szolgálják saját szakmájukat, hogy akár az életüket is feláldoznák azért, hogy rájöjjenek, milyen rendellenesség van a szervezetemben. Az ő kitartó munkájuknak köszönhető, hogy végül megtalálták a szerelmet, mint betegséget, amelyről szakirodalom is megjelent, s amelyről azt állították a velem dolgozó orvosok, hogy rosszabb, mint a rák, hiszen ebben az esetben nem lehet jóindulatú daganatról beszélni, a szerelem minden esetben káros a szervezetre, s azt a veszélyt is hordozza, hogy az ember keresi ezt a betegséget, s ha már megfertőzte, képes boldogsághormonokat termelni, amíg végül teljesen felemészti a testet olyannyira, hogy végül hosszú szenvedés után megölje. Volt olyan orvos, aki a legolcsóbb, legmérgesebb drognak nevezte a szerelmet, amelyhez mindenki hozzá tud jutni, ha csak fel nem vértezi magát a kellő ellenszerekkel. S ők pontosan ezért tartottak itt engem.

Hosszú és iszonyatosan kínkeserves volt minden pillanata a tisztulásomnak. Régen ölni is tudtam volna a szerelemért, minden cseppjéért úgy nyúltam, mintha az életem múlna rajta. Izmaim összedolgoztak minden érzékszervemmel, s oly vehemensen dolgoztak, hogy szinte már lángoltak. Utólag visszagondolva függőnek nevezném magam, aki ugyanúgy, mint egy drogos zökkent ki az életéből, s egyre csak a tiltott szert kereste, nem érdekelte, hogy kin és min kell ezért áttaposnia. Egészen odáig zuhantam a kábítószer világában, hogy végül elvesztettem legféltettebb kincsem: önmagam. Már csak a szernek éltem, ő diktált, s nekem csak akkor volt boldog napom, ha a közelemben volt, s a tudat, hogy sosem veszik el tőlem, megnyugtatott. Amint elfogyott minden adagom, dühöngő őrültté váltam, törtem, zúztam, kiabáltam a családommal, nem értettem, miért nem tudnak velem együtt érezni. Végül, miután éjjeleket virrasztottam miatta, s olyan boldog voltam ezeken az éjjeleken, bekövetkezett az, amire sosem számítottam: elhatalmasodott rajtam a szenvedés, s hiába nyúltam a drog felé, s szedtem be a megengedettnél jóval több adagot (habár én nem is akartam annyit, csak valahogy többet szúrtam be), csupán rémképeket láttam, amelyben saját lábán sétál ki szobámból, s egyben életemből, s engem felrak egy olyan repülőre, amely egy lakatlan szigetre szállít, ahol minden fán és minden patakon ott lebeg a szer, s nekem oly kicsi a karom, hogy nem érem el. Ő meg csak nevet, nevet egyfolytában, majd megjelenik egy ismeretlen alak, valami nagyon torz, nagyon buta figura, aki kezébe veszi az én drogom, lágyan szájához emeli, majd kiélvezi azokat az ízeket, amelyeket nekem kellene, és vidáman eltávozik. Engem pedig otthagy magányosan, és állandóan, minden ébrenlétem és álmom alatt csak őt látom, az ő lágy hangját fújja minden szél, s az arcképei bombázzák szemeim folyamatosan, hiába tartom fel a kezem védekezésül, éles tüskéket vesz elő, s azzal ront rám hadseregestül, amelyben csak ő a katona. Azt hiszem, ez lehetett az a pillanat, amikor behoztak hordágyon a kórházba.

Ilyen, és ehhez hasonló merengések jellemezték az utolsó heteim a kórházban. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy átlátom a helyzetet, újra el tudom dönteni, mi a rossz, és mi a jó, tehát lényegében alkalmas vagyok visszamenni a világba. Ezt a megállapítást az orvosaim is megerősítették, akik olyan boldogan, mint ahogy még sosem láttam őket hozták a napi eredményeim. Kezdetben furcsa volt látni az arcukon húzódó mosolyt, hiszem hónapok óta nem láttam, csak álmaimban ilyet, de most először nem kísérte éles szúrás ezt a képet, s néha zsibbadt arcomon már én is ki tudtam tapogatni valami mosolykezdeményt.

Felálltam ágyamról, s a tükör elé sétáltam utolsó estémen. Nagy sóhajtás kíséretében konstatáltam, hogy elmúlt. Elmúlt, s végre tisztának érzem magam. Ezzel a végső sóhajtással kileheltem magamból az utolsó kis adagot, egy rózsaszínes füstfelhő gomolygott ki számból, de azonnal tüsszentettem is rá egyet. Persze, hiszen allergiás vagyok erre a gázra. Miután tüsszentésem hatására barnává változott ez gázkeverék, valami rég nem tapasztalt érzés vett hatalmába: tetszett ez a csúnya, gusztustalan porfelhő, de mégis olyan elégedettséggel figyeltem rá, mint ahogy régen a rózsaszín füsttel teli szobában, bódult állapotban néztem a jövőt, s amely sokkal élesebbnek tetszett, mint ez a mostani. Ekkor hatalmas nevetésben törtem ki, s úgy visszhangzott az egész helység, hogy beleremegtek a falak, több emelet pedig teljesen összeomlott, s a kőtörmelék alól apró gyermekek másztak elő, akik mint a cellám rácsaihoz futottak, s vastapssal jutalmaztak. Úgy nevettem, mint egy őrült, s közben el is felejtettem azt a riasztót, ami a szobám sarkában hevert, s egy nyögésre, egy apró szusszanásra már megszólalt, körém gyűjtve minden orvost, minden asszisztenst, amit újabb lekötözés, s végtelennek tűnő terápia követett. Most azonban némán lapult ott, ahol mindig is, s nem látszott rajta, hogy meg akar szólalni. Bár lehet, hogy betegnek tűntem, én azonban tudtam - hiszen hosszú időm volt megismerni magam - hogy még sosem voltam ennyire önmagam. Már a nyálam is folyt a röhögésben, míg végül örömkönnyeim letörölve arcomról vonultam oda a tükörhöz.

Ez a tükör volt a legszörnyűbb része a szobámnak, ennél iszonyatosabb és gyilkosabb tárgyat aligha rakhattak volna a közelembe. Rettegtem belenézni, s ha véletlen arra tévedt tekintetem, valami láthatatlan kéz ragadott meg, s húzott egyre csak befelé, míg végül egészen eldeformálta arcom, s ekkor megláttam ragyás bőröm, tetves szakállam, majd a kéz ellökött, s a tükör ekkor képpé változott. Ez a kép a szerelmemet mutatta, de arca ki volt takarva valami fekete folttal. S ez nekem nagyon fájt: egészben akartam látni azt az embert, akiért itt vagyok, s akiről úgy hittem, kiszabadíthat erről a helyről. Talán ez a tükör valami átjáró akart lenni az én világomba, s talán mégis szeret az, akit én is szeretek. Így mindig suttogva, hogy a riasztó meg ne szólaljon, megkérdeztem: Hogyan juthatnék be oda? Lassan, kimérten, bódult állapotban sétáltam a kép felé nap, mint nap, de amint kezdtem kivenni szerelmem finom vonásait a fekete foltból, a szentkép azonnal átváltozott az orvosom rémült arcává, aki zöld maszkjában gyömöszöli belém a gyógyszert valamelyik kórteremben. Pupillája mindig ki volt tágulva a rémülettől, s gyakran nyúlt a mellkasom felé, s ezt a mozzanatot néhány erőteljes nyomás kísérte, de olyan erőteljes, hogy a bordáim szinte belerepedtek. Ez zajlott le minden nap, amire én csak úgy emlékszem, mint minden más eseményre itt az intézetben, egy egybefolyt, halvány emlék együttes, melynek minden darabja mindennaposnak látszott.

Hosszas merengésemnek véget vetett az a felismerés, hogy összedőlt a cellám fala, s hogy kedvemre bóklászhatok az épületben. Tudtam pontosan, hogy a szabadulás vágya hiábavaló lenne, de nem is állt szándékomban megszökni az utolsó estémen. Hálával tartoztam ennek a helynek, csupán körül szerettem volna nézni egy kicsit. Óvatosan lépdeltem a törmelékeken, vigyáztam, nehogy elessek, s beverjem a fejem, mely most olyan tiszta, amilyen nem volt még soha, ráadásul egy eséssel annak a veszélye is fennállna, hogy elfelejteném ezt az időszakot, s kezdhetnék mindent elölről. Az pedig iszonyatos lenne - gondoltam, miközben kijutottam a szobámból a sötét folyosóra – még egyszer végigszenvedni minden terápiát, újból érezni a fájdalmat, s szentül hinni, hogy értelmetlen, hiszen az igazi gyógyír odakint van. Most már belátom, buta gondolatok voltak ezek, tulajdonképpen nem is az én gondolataim, a külvilág, s a szerelem kényszerítette belém ezeket.

Folytatása következik...