Radnóti Miklós (1909-1944)

Budapesten született, 1909. május 5-én.

Eredeti neve Glatter Miklós. Születése anyjának és ikertestvérének az életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt.

Nagybátyja, Grosz Dezső gondoskodott róla, az ő kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit 1927-ben, a csehországi Reichenberg (ma Liberec) textilipari szakiskolájában.

Szerepelt a Jóság 1929 című antológiában, és néhány rövid életű folyóirat szerkesztésében is részt vett (1928; Kortárs). Két és fél évet nagybátyja vállalatánál dolgozott.

1930-ban megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő). Ősszel a szegedi egyetemen magyar-francia szakra iratkozott be. Sík Sándor, „a nagy professzor”, fölfigyelt rá, meghívta tudósképző szemináriumába.

Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Falukutató útjaikon a parasztélettel ismerkedett (Tápé, öreg este), részt vett a munkásotthon kulturális életében. Az illegális kommunista párttal már Szeged előtt laza kapcsolatba került, de tagja sohasem lett, sőt nemegyszer bírálta, így pl. a József Attilát elítélő moszkvai írók dogmatizmusát.

1931-ben elkobozták Újmódi pásztorok éneke című kötetét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték; ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. A nyarat Párizsban töltötte. Lírája két kötettel gazdagodott Szegeden (Lábadozó szél 1933; Újhold Buday György fametszeteivel, 1935).

1934-ben bölcsészdoktorrá avatták. Nevének Radnótira magyarítását, mivel ez védett név volt, megkérdezése nélkül Radnóczira módosították. Írásait továbbra is Radnótiként írta alá, a ráerőszakolt névnek pusztán doktori értekezésének egyetemi változatán (Kaffka Margit művészi fejlődése) kellett szerepelnie.

1934-ben házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihlető Gyarmati Fannival.

1935-ben tanári oklevelet szerzett, katedrához mégsem jutott: magánórák adásából, szerény tiszteletdíjakból élt. 1935-ben szerkesztette a 12 fiatal költőt bemutató Korunk című antológiát.

1936-ban tette közzé a pályájának fordulópontjaként emlegetett Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötetét.

1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. Nyáron egy hónapig Párizsban tartózkodott.

1938-ban megjelent Meredek út című könyve.

1940-ben adta ki Ikrek hava című prózai írását gyermekkoráról. Ezzel egy időben a Válogatott verseket, 1942-ben Naptár című rövid ciklusát jelentette meg.

1940. szeptember 5.-december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétől Margittán, Királyhágón, Élesden (Bihar megye), majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban szolgált.

A háborús cenzúra nem egy versének közlését törölte, így leginkább csak műfordításaival fordulhatott olvasóihoz; különösen La Fontaine meséin 1943 át. A fordítások javát Orpheus nyomában l943 című kötetben gyűjtötte össze.

1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett. Német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes olyan remekművek megírására, mint a négy Razglednica. Noteszába gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete (Tajtékos ég 1946) a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye.

Abdán végeztek vele magyar keretlegények, 1944. november 9-én.

Kevés olyan magyar művész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Pomogáts Béla szavaival: „Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyikük pusztítsa el előbb.”

Az induló költő közepes tehetség, aki kimunkált formakultúrával rendelkezik, de nincs saját megverselendő élménye. Jelen van verseiben az új népiességgel érintkező szürrealizmus, az avantgárd utózöngéi, illetve az ún. néger-versekbe a neoprimitivizmus.

A Pogány köszöntő hol zsoltárszerűen megfogalmazott áhítattal, hol átesztétizált, természetbe kivetített pogánykodással köszönti kedvesét, de már a költészetére mindvégig jellemző „variációk szomorúságra” is megjelennek benne. Második és harmadik kötetében József Attilával párhuzamosan a proletárköltészet lehetőségeit keresi. Saját eszközöket talál hozzá, a másoktól sohasem használt, eredeti képek mellett a szabad versek kiáltásait. 

Forradalmas reményeinek megtépázása után az Újhold 1935 és különösen a már címével sokat sejtető Járkálj csak, halálraítélt! 1936 versei, szerelmének még mindig fölragyogó idilljei ellenére is a megnehezedett politikai helyzet (a hatalomra jutott Hitler) szomorította kedélyét, sőt haláltudattal töltötte el (Háborús napló). Korán rájött, hogy a „világ új háborúba fordul”, s mihelyt jóslata beteljesedett, a kollektív élményt a retorikát és érzelgősséget mellőző együttérzés lírájával kristályosította hitelessé (Lángok lobognak, Emlékeimben). 

Életművének egyik központi témája, a világ általi fenyegetettség, illetve az erre adható válasz határozottan az Újhold kötet nyitó- és záró verseiben jelenik meg.

A Mint a bika 1933 az anaforikus szerkesztéssel két idősíkot és magatartásformát szembesít egymással. A múlt, a fiatalság jellemzője az önfeledt élet, mely figyelmen kívül hagyja a veszélyeket. A jelen magatartásformája tudomásul veszi a veszélyt, s a nem-menekülés helytállását hirdeti. Megjelenik a jellegzetesen radnótis költői megoldás, a kolofont idéző zárlat, mely mintegy szentenciózusan foglalja össze a vers üzenetét.

A Kortárs útlevelére 1934 című költeményben a felvázolt életmodellek közül az első a vadmacskalét, mely csak addig száll szembe környezetével, míg reménnyel kecsegtet a küzdelem. A sárként való lét a világ elfogadását jelenti, a behódolást. Vállalható magatartásként Radnóti a lázadást jelöli meg, a világ elutasítását a jövő reményében. Radnóti költészetében ritka a világgal való szembenállásra való felhívás, az itt megfogalmazottak feltehetően összefüggenek az ajánlással, illetve a vers programadó jellegével.

A Járkálj csak, halálraítélt! 1936 önvallomása nem elsősorban poétikai, hanem etikai jellegű. A tisztaság és a helytállás keménysége nem egymást kizáró, hanem feltételező erkölcsi magatartásformák. A halálraítéltség pontosan még nem körvonalazott fogalom, valószínűleg egyszerre érvényesül benne az emberi halandóság egzisztencialista felfogása és a történelmi fenyegetettség megsejtése.

Radnóti költészetének kiteljesedése akkor következik be, amikor a szorongás, félelem nem érzet, hanem jogosan megjelenő tény. Ezzel összefüggésben komoly esztétikai-poétikai, s ettől elválaszthatatlanul világképi fordulat áll be lírájában. Ennek legfőbb jellemzője a klasszicizálódás. Ennek elméleti programját Babits fogalmazza meg 1925-ös Új klasszicizmus felé című tanulmányában. Ennek lényege, hogy művészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell előtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk. Radnótinál a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség. Ennek külsődleges formai jegyei a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése (episztola - Levél a hitveshez; himnusz - Himnusz a békéről; óda - Nem tudhatom...; ekloga - Eclogák). Verselésében visszatér a kötött ritmushoz, a klasszikus és nyugat-európai időmértékes verseléshez.

Radnóti érett korszakának reprezentatív műfaja az ekloga. Az Első eclogában 1938 a műfaji hagyományoknak megfelelően természeti díszlet adja a költő és a pásztor párbeszédének hátterét. A természet nyugalma - melyben azért mindig ott érezzük a megfoghatatlanul is jelenlévő veszélyt és fenyegetettséget - ellenpontozza a dialógus tárgyát, a háborúról és a költészet értelméről való eszmefuttatást. García Lorca és József Attila halálára tett utalás a költősors tragikus voltát példázza. A záró természeti kép mindezek ellenére a helytállás erkölcsi szükségletét példázza.

A Negyedik ecloga 1943 dialóg formában valójában a lírai én belső párbeszédét tartalmazza. A belső Hang azokat az értékeket sorolja, azokat az emlékeket idézi, melyekért érdemes vállalni az életet. Sajátossága a Radnóti-világképnek, hogy mindig apró, szinte észrevétlen, normális körülmények között fel sem tűnő emlékmozaikok jelentik a kapaszkodót a lírai én számára. A Költő az élet realitásával számol, az erősödő fenyegetettséggel, a közeli pusztulással. Az egyedi lét tragikumát oldja a Hang utolsó megszólalása, mely a természet rendjeként a természetbe való belesimulásként értelmezi a halált.

A monologikus forma már Vergilius eklogái között is megtalálható. Radnótinál a Hetedik eclogában 1944 mégis inkább párbeszédről van szó, hiszen a címzett egyértelmű. A megszólított Fanni képviseli mindazt, amiért érdemes kitartani, amiért érdemes elviselni a láger borzalmait. Művészi szempontból bravúrosan keverednek a versben a felvillanó emlékek, a naturalista lágerkép és a szürrealista vízió. A zárlat az eklogát egyértelműen a hűség és szerelem ódájává emeli.

Az À la recherche... 1944 címe Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényére utal, mely Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. Radnóti műve is az önkéntelen emlékezés bergsoni tételére épül. A múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja a jelent, elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek. Másrészt az elégia a horatiusi non omnis moriar (Melpomenéhez) elv felélesztője, ám már nem a költészetre vonatkozóan, hanem az élet apró mozzanatainak megtartó erejében bízva. Radnóti emlékezéstechnikája - lélektanilag is hitelesen - a szinkronitásában nem kellően értékelt élmények és élménytöredékek felidézésén alapul.

A Sem emlék, sem varázslat 1944 azt példázza, hogy az élettel, a sorssal való számvetés, a lehetőségekkel való illúzió nélküli szembenézés megteremti az új magatartásformát, mely alázattal van a világ iránt. Nem akarja újraértékelni a múltat, tetteivel a jövőt szolgálja.

A klasszikus anaforikus szerkesztéssel megalkotott költemény, a Töredék 1944 címe egyszerre utal a vers hiányos voltára, tudatosan kipontozott részeire, másrészt a felborult értékrendű, erkölcsi szempontból önmaga visszáját megélő világ töredékességére. A romantikus esztétika óta a töredék nem hiányt, hanem a világhoz való esztétikai és bölcseleti alapállást jelent, a világ teljességének hiányában a műalkotás sem tükrözheti a teljességet.

A Nem tudhatom... 1944 a hazához való kötődés őszinte és erkölcsi szempontból megrendítő dokumentuma. A legegyszerűbb metaforákat, a legősibb költői eszközöket felhasználva, kétféle nézőpontot váltogatva tesz hitet a közösség, a táj, a kultúra, az emlékek megtartó ereje mellett.

A Levél a hitveshez 1944 a klasszikus episztola megújított formája; a versszervező a lélek belső vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költői eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan előkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyőző érvek sokaságát.

Az Erőltetett menet 1944 versformáját, a nibelungizált alexandrint Radnóti Tóth Árpád elégiáiból is ismerhette, valószínűbb azonban Walter von der Vogelweide Ó, jaj, hogy eltűnt minden című versének hatása, melyet ő fordított. A 7/7-es osztású jambikus sorokban az erőteljes metszet az újra és újra nekifeszülő bizakodás hatásos kifejezője, tipográfiailag pedig - sokak véleménye szerint (Bori Imre) - a kanyargó út képét rajzolja ki. A vers gondolati szervezője a bolond-kép, illetve ennek a magatartásformának a meghatározása. A bolond az, aki nem vet számot a realitással, aki a jövő reményében képes elviselni a jelent. A lírai én fogalomértelmezése egyúttal saját magatartásának és lelkiállapotának is értelmezése, melyben az ész és az érzelem dilemmája tükröződik. Bár a vágy, az akart jövő, a múlt értékeinek és élményének újbóli átélési lehetősége erősebbnek bizonyul a valóság adta lehetőségeknél, a záró kétszeres felkiáltásban mégis ott érezzük az elégikus hangvételt is.

A Razglednicák 1944 négy lírai képeslapja magába sűríti a Bori notesz formai és világképi jellemzőit. Az első tábori képeslap a háborús világ expresszionista képeit szembesíti az emlékek révén megidézett idillel. A másodikban a természet emberfeletti és embertől idegen, ily módon ironikus idillje kerül párhuzamba a háború képeivel. A harmadikból végérvényesen kikerül a harmónia, csak a határozott, nyers, naturalista-expresszionista költői képek vannak jelen. A záró versben a lírai én egyszerre ábrázolja önmagát kívülről és belülről, de már mindenféle remény nélkül, a valóság brutalitását elfogadva.

Radnóti az antikvitástól a kortársakig fordított, leginkább azoktól, akiket valamiképp rokonának érzett, s még a formaviláguk legapróbb árnyalatait is nagy gonddal adta vissza. Ide kívánkoznak, bár még inkább eredeti versei közé sorolhatók a saját nevének anagrammájából kitalált angol költő, Eaton Darr nevével aláírt fiktív műfordításai. Néhány versből álló ciklusukat aligha tekinthetjük pusztán költői tréfálkozásnak: a nonszenszlíra hagyományát szürrealista ötletekkel elegyítve, saját korának képtelenségeit gúnyolja bennük.

Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc stb.) szóló tanulmányai mellett különösen az új hangot megütő Ikrek hava emelkedik ki. Alcíme szerint ugyan „napló a gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér halálának elbeszélését, az árvaságra történt rádöbbenését az idősíkok változtatásával és szabad asszociációival későbbi napjai felé nyitja ki. 

A néhány töredékes följegyzés (1934) után 1937 októberétől1943. március közepéig vezetett Naplója lapjain jelen idejű közvetlenséggel ír életének eseményeiről, mindenkori környezetéről és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékű irodalmi alkotás.

Forrás: Kulturális Enciklopédia