Németh László: Bűn (regényrészlet)

Lajos, amióta katonáéktól hazajött, úgy élt a falujában, mint az elrekedt utas, akit a hó befútt, de a szép idő majd csak tovább segít (...) az istálló küszöbén ő mátyásföldi barátjára gondolt s január derekán nagy titokban egy kártyát is útnak eresztett: nem kési-e már le a tavaszi építkezést.

Elmúlt egy-két hét s a kártyára nem érkezett válasz. Lajos eleinte várt, aztán megsértődött. Ő valóságos önkéntes pucerjává szegődött katonáéknál az „építész úrnak”; jobban megfogadta a szavát, mint a tisztekét. Ha borotvaszappanért, cipőmázért kellett ugrani, a szabadját is feláldozta a kedvéért, sokszor kétszer is megjárta a táborból a városba az utat. A többiek csúfolták is szolgálatkészségéért, hisz az építész úr is legénységbeli volt, ha idősebb korosztály is. Ő azonban bízott az igéretében: - Ne félj, Lajos, az apósom vállalatánál mindig lesz a nyáron át munkád s azalatt félretehetsz télire is. - Most mégsem válaszol. Rossz címet írt? Vagy nem akar tudni róla? Hisz ő itthon a biztos helyét szalasztotta el miatta, s abban a reményben, hogy az utolsó szó előtt úgyis megszökik, az özveggyel is szorultságba került.

(...)

Másnap déltájban ért ki Mátyásföldre. A tarisznyát a maradék kenyérrel odarejtette a falujelző oszlop közelébe, nehogy csúfolják érte. Az építész úrral épp a házuk előtt találkozott. Az, amikor meglátta, első zavarában Lajos javára hazudott. - Megkaptad a levelem? - kérdezte. - Ha nem, kereszteztétek egymást. Nem akartalak addig biztatni, amíg a munka meg nem indul. Ha egy kis ideje marad felkészülni, lehet, hogy elutasítja Lajost. Mért nem várta ki, amíg hívja. Így azonban olyat füllentett, ami után már nem zavarhatta el. - Várj meg ott a sarkon - intette vissza Lajost -, az apósom nem szereti, ha tapasztalatlan munkást veszek fel s hirtelen belépett a fonott drótkapun. Lajos, ahogy a sarok felé húzódott, órjás piros orrot észlelt egy kockás nyaksál és egy báránybőrsipka közt, azonkívül valami dadogó kiáltást, amire az építész úr csiggatón felelte: - Semmit, kéregető. - Lajos a sarok felé menekülőben ennyiből is megértette, hogy a ház előtt kendők közt napozgató öreg e számára bemelegítetlen márciusban nem a legjobb indulattal viseltetik a veje s a veje pártfogoltjai irányában.

Amikor már vagy két órája ácsorgott a sarkon, aggodalma támadt, egyáltalán kiengedi-e ez a mérges bálvány az építész urat. Az építész úr azonban úgy látszik, mégsem volt rossz ember, mert kijött s elvitte őt az épülethez. - Nézzék, hoztam egy kisegítőt, - mondta a végző mesterembereknek, akik épp akkor szedték össze a szerszámaikat. - Kisegítő? - morogta a kötényét leoldó kőműves. - Annyi munkája van, hogy ehhez a köpőcsészéhez kisegítőt fogad? - Lajos szétnézett, bizony csak egy kétszobás házikó állt ott, pőrén, ablak nélkül a cserépfödél alatt. Takarékos altiszt építtet magának ilyet olcsó pallérral. Sem fürdőszoba, sem cselédszoba. Katonakorában egész más építkezéseket látott ő, amikor szabadnap a táborból a városba bement. Az építész úr azonban tartani akarta magát volt katonatársa előtt s rámordult a kőművesre. - Semmi beszéd, öregem. Fölvettem, én tudom, mért vettem fel. - Az igaz, - mondta az öreg, amikor az építész a fasoron visszaindult.

Lajos megneszülten nézett a morgó alakokra, akik lassan összerakták holmijukat, a kőműves a vakolókanalat, az asztalos a fűrészt és a mérőt s elmentek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna hozzá. Az eső megeredt s ő ott ült a gerendán, amire a padlónak kell majd jönni. Arra gondolt, megkéri az építész urat, hogy egy másik épületre helyezze, mert itt igazán nincs sok szükség rá. De eszébejutott a nagyorrú sipkás, s különben is ki tudja, hányadán állnak a vállalattal. Bánatában megéhezett, kiment a község-oszlophoz és megkereste a tarisznyát. A kenyérdarabkák az esőben eláztak s ő a gyérülő permetben odaült a bűvös szó alá, melyet télen át az istálló küszöbén mormogatott s nagy latyakos pelyhekben tömte be szájába a hazai kenyeret. A kenyérről Mariska jutott az eszébe, s ettől előbb ellágyult, aztán megkeményedett. Újból megfogadta, akármit elvisel, csak ő rá ne kelljen szorulnia.

A munkások hamarébb megbékéltek vele, mint a morc fogadtatás után remélte. Az éjszakát ott töltötte az épületen; egy kis gyaluforgácsot kotort a feje alá s hallgatta az eső suhogását, amely hol elállt, hol megeredt. Akármi várt rá a goromba kőműves mellett, mégis csak tető alatt volt s ez megnyugtatta.

(...)

Június harmadika, s nem volt több munkájuk. Az utolsó pillanatig bízott, hogy megint jön valami, egy mosókonyha vagy sírbolt legalább. (...) Harmadnap újra megleste az építész urat a sarkon. Meg kellett lesni, hisz az nem értesíthette őt másképp. - Van valami munka, építész úr? - somfordált elé alázatosan, mosolyával enyhítve tolakodását. Az építész rosszkedvében volt, s Lajosban mintha a maga bosszússága sompolygott volna elé. Hát ez már ezután így várja őt a sarkon, mint egy kísértet. - Van-e munka? - utánozta dühös gúnnyal. - Hát ha akarod tudni: van. De nem neked. Az ilyen naplopóból elég volt egyszer. - Lajos elbámult. Nem is a durvaság dermesztette meg, hanem a lehetőség, hogy van munka, s ő nem kap belőle. Figyelmesen nézte az építész urat, s amikor látta, hogy mégsincs munka, visszalépett. - Bocsásson meg, - mondta - ha alkalmatlan voltam. - Bement a közeli hentesboltba, s egyszerre elvásárolta a maradék egy pengő húsz fillérét.

(...)

Hajnalodott, amikorra a Dunához beért. A Gellérthegy kőszikláit hosszú, vörös foltok sávozták, s lenn a vízen egy uszályról fémhordókat görgettek ki félmeztelen emberek. Lajos lenn őgyelgett a rakodóparton s az átgyalogolt éjszaka után bizakodó melegség szállt föl a masírozásba belegémberedett testében. Most érezte csak meg, mi az, egy nagyváros közepén állni. Ahogy Pest felé közeledett, előbb csak a csillagok sűrűsödtek meg előtte a fekete égen; aztán a ritka lámpák közt az útszélre is mind sűrűbben húzódtak ki a derengő házak, majd siető embereket látott egy-egy bedübörgő teherautó előtt átsiklani; a pályaudvar nagy üvegajtaján túl a kapu előtt ácsorgó házfelügyelők kosarait is végigkutathatta már tekintetével, még a kapualj félhomályában is követhette őket egy-két lépésnyire. A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére bizakodón nyúlt föl, a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fénytől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz: sötét torkukból emberek és hordók szálltak föl s az uszályok fedélzetén, ahol emberek és hordók egymásnak akaszkodtak, Lajos szeme láttára kezdett el csírázni a nagy városon elharapózó futónövény: a munka. Amíg a külvárosok gyér lámpái s ritkuló csillagai alatt kutyagolt: szinte csak mentségül hajtogatta, akármi lesz, nem megyek a nővéremhez. Most, hogy a Dunaparton meglátta a sziklák piros sávját s az uszályról kifele görgő hordókat: igazán megnyugodott. A rakodón nemsokára csikorognak a kötelek, fönn az éttermekben kőporral dörgölik a kést, körül az épületekben felhúzza az inas a redőnyt. Lehetetlen, hogy ekkora városban a Marira szoruljon.

Odasomfordált az uszály padlójához, amelyiken a hordókat kigurították s megvárta, amíg a munkás a hengerforma tartályt a kőre, a többi mellé állítja. (...) - Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről - mondta. - Nem tudja, hol van itt a közelben építkezés? - A kis ember egy pillanatra megállt a targoncával, de szólni nem volt kedve. A keze el volt foglalva, csak a fejével rándított, ami azt is mondhatta: mit tudhatja ő, de azt is, hogy odaát, Budán. Aztán leállította a hordót s visszamenőben még egyszer jól megvizsgálta Lajost, anélkül, hogy szólt volna hozzá. (...) A háta mögött már ismerte valamennyire a várost, de nem emlékszik, hogy bejövet építkezést látott volna. Átmegy inkább a hídon, s nem szólít meg senkit, amíg építkezést nem talál. Soká őgyelgett odaát, de építkezésnek híre-hamva sincs. Minden utca kész volt ebben a városban, sehol nem látott építeni valót. Arra gondolt, hogy kifelé húzódik, de közbe az irányt is elvesztette. Végre egy egész régi, földszintes utcában meglátta az első állványozást. Deszkaaknában egy liftféle vitte a téglát az emeletre, kerek vashenger keverte a homokot és vizet. Kinézett egy jobbarcú embert, aki téglát rakott a liftbe. - Építőmunkás vagyok, Mátyásföldről - mondta. - Nincs munkásra szükségük? - A téglás kezében egy pillanatra megállt a tégla, de csak addig, amíg Lajost végig vizslatta. - Itt szervezett munkások dolgoznak - mondta s anélkül, hogy Lajossal törődött volna, beleharsogott valamit a liftaknába. Itt is elutasították, de legalább nem nevették ki. Ez is eredmény volt s elmenőben hálásat köszönt az emberséges felvilágosításért.

Néhány száz méterrel odébb ott volt a második építkezés; aztán egy nagyobb úton egymás mellett a harmadik-negyedik. Úgy látszik, ezt az egészt ócska városrészt lebontják s újraépítik. Valamelyik épületnél csak lesz szükség rá. De hátha itt is szervezett munkások dolgoznak? Arra gondolt, egyenesen az építészhez fordul. - Nem tudja, hol van az építész úr? - kérdezett meg egy kocsist, aki épp a homokot lapátolta ki a kocsijából. Az a kizuhogó homok, föl-lejáró vaskocsik, csöngető villanyosok zajában nem is értette, mit kérdez: csak bámult rá nehéz szemével. Egy fiatal, vékony bajuszkájú kőműves felelt helyette: - Az építész úrral akar beszélni? Sürgősen? - Sürgősen - kapott a szón Lajos. - Akkor húzza ki az ágyból, mert alszik még. - Lajos megszégyenülten somfordált tovább. - Nem ismeri még az urak szokását - nevette el magát a kocsis is, aki a kőműves válaszából értette meg, mit kérhetett a fiatalember. (...) A meztelen faldarabok közt nagy vasgerendák látszottak; két helyen is járt a fölvonó csille; a keresztbe-kasba vetett pallókon munkások mászkáltak. Lajos meresztette a nyakát s töprengett: kibírná-e a feje fönn abban a magasságban. El volt szánva mindenre, csak olyan benfentesen mászkálhasson ő is a padlókon, mint ezek a kőportól, homoktól szürke emberek. A lépcsőházat pótló padlón egy tömzsi úr jött le s utána egy tekintélyesebb pallérforma. Egy deszkával elrekesztett irodafélébe léptek be a földszint sarkában. - Az építész urat keresem - szólította meg Lajos az utcai bejárónál ácsorgó munkást. - A mérnököt vagy a vállalkozót? - kérdezte az közömbösen. Lajos nem bízott a munkásokban s nem akarta megmondani, hogy amelyik napszámost vesz fel. - Azt, aki oda bement - dadogta s a deszkairodára mutatott. - Bement? Hát ha bement, menjen utána s ne faggasson engem, hogy hol van - förmedt rá a munkás inkább türelmetlenül, mint haragosan.

Lajos megkoccantotta a félig betett deszkaajtót, aztán, hogy egy percig nem kapott választ, benyitott. Két állványon egy nagy deszka volt az asztal; annál ült a tömzsi úr. Egy számlaféle papírt nézett és sorra megpipálta a szélén a számokat. A pallér engedelmesen állt mellette s várta, hogy kérdezze. - A sejttégla elég lesz? - kérdezte a tömzsi a pallért s közben Lajoson akadt a szeme. - Maga, fiam, mit akar? - fordult barátságosan hozzá, a mutatóujjával egy pillanatra megállítva a magyarázkodó pallért. - Munkát keresek, nagyságos uram - mondta alázatosan Lajos. Az úr rándított egyet a vállán s leeresztette a mutatóujját, mire a pallérforma tovább magyarázta a sejttéglát. Lajos konokul várt. - Sajnálom - fordult a magyarázat után Lajoshoz a vállalkozó s egy másik számlaforma papírba merült. - De nagyságos úr, én olcsóbban vállalom, félbérért - próbálkozott még egyszer Lajos. - No menjen, menjen, ne ízetlenkedjék itt, fiam, - szólt rá az úr, s nyugodtan tovább pipálta a papírjait és tovább kérdezett. Lajos odakinn mégegyszer felnézett az üres falak közt a magasba. Milyen szorgalmasan dolgozott volna.

(...)

Lajos egynegyed óra múlva ott állt a kis utcában a Köztisztviselők mögött. A nénje keze a könyökén, de úgy, hogy közben megsimogatta. - Nagyon bántott, hogy nem jöttél. Tudtam, hogy nincs állásod, ha elmaradtál, más oka van, nem az. Közben jön a házfelügyelőnk, az kőmíves, de kitanulta a betonmunkát s mondja: na, most olyan helyen kaptam munkát, ahol az öccsét is el tudom helyezni... Mert panaszkodtam neki, hogy állás nélkül vagy... - Itt megint alázatosan s kérlelve pislogott Lajos arcába, mintha neki lett volna megbocsátanivalója... - Jaj, - gondolom - épp most tűnt el ez is. Akkor jön ez a Korányi, valami ruhákat kunyerált. Kilesett, hol lakom. Kérdem, látott-e téged? Azóta nem, de tudja, hol szoktál lenni. Hát kerítse meg nekem, meghálálom. Azóta mindennap itt leslek, ma már gondoltam, nem is érdemes várakoznom. De most aztán siess, nehogy mást vegyenek fel.

Lajosnak úgy tetszett, hogy a kövezet Buda különböző részein más-más anyagból készül. A Krisztina-körúton, melyen reggel a piac felé támolygott, a kövezet húzott s a cipő rögein ólmos delejt bocsátott az ember lábába, föl a derékig, úgy, hogy az ember és föld között elmosódott a határ s a lépő az egész utcát magával húzta, mint tésztagyúró a ragacsos pépet. A Margit-körút kövezetének, melyen Lajos Korányi hírével rohant végig, semmiféle anyagi tulajdonsága nem volt; nem is kockákon ment az ember, hanem egy fejében kattogó motor vitte alacsonyan a járda fölött: „állás”, „Mari”, „nem igaz” s más ilyen pöfögő szavakkal tartva fenn. A Bimbó utcában a kövezet megint jelentkezett a sarok alatt. De ez a kövezet vidám volt, ruganyos. A kapaszkodón fölfele lökte Lajost, mint egy mozgó lépcső: az ember minden lépésnél érezte, hogy van lába s van egy föld, amely ezt a lábat szolgálni kénytelen. A kövezetnek ezek az anyagi tulajdonságai a lábon át, egész a lelkiismeretig fölhatoltak. (...) A telket már messziről megismerte. Egy kerítetlen cseresznyés volt vele szemben, a szélső fán fölírás: „Telkek háromszázöltől. Bővebbet a Házfelügyelőnél, Alpár út 33”. Ahogy közelebb ért, lassított kissé. Újjongása, ily közel a jelentkezéshez, lámpalázba ment át. Mit szól hozzá Vodál? Beveszik-e a többiek? Nem lesz-e baj, hogy szervezetlen? Úgy gondolta, körülszimatolja elébb az építkezést. A munka nemrég kezdődhetett, csak az alap volt kiásva. Hátrább a kátránypapírral fedett szerbódé állt, körülötte téglahegyek s néhány nyaláb vasrúd, a tetőhöz. A munkások az alapot hordták betonnal tele. Papírzsákokból fordították bele a cementet a sóderba s lassacskán vizet töltöttek hozzá. A kavics egy deszkakeretben állt, abban keverték össze az egészet. Lajos hallott már erről Mátyásföldön; a keret akkora, hogy egy ötvenkilós zsákkal a megfelelő betont adja. Látatlanban mégsem tudta jól megérteni; most hogy szeme előtt volt, akár maga csinálja tovább. Ettől nagy bizakodás ömlött el benne; valami fogadalomfélét is tett vagy érzett inkább, hogy csak egyszer kerüljön be, megbecsüli magát. Az alap gödrében, övig elmerülve egy férfi állt, valami drótrudat igazított. Lajos nem láthatta az arcát; de sokkal szélesebb ember volt, semhogy ő legyen Vodál, a betonmunkás. Most kiugrott és előrejött a keverőkhöz; sokallta a cementet: a tervező úgyis akkora alapozást írt elő, hogy abba egy cementbányát beléhordhatnak. Lajos jobban megnézte őt s a lábába szaladt a vér. Akkor ünneplőben volt, de ő ingujjban, kőmíveskötényben is megismerte a nénje vasárnapi kísérőjét. Ő volt, a Mari embere, ahogy magában azóta nevezte. Tömött, fekete férfi, a haja ősszel vegyes, húsos könyöke a falusi bölléreké. Hát ezért? áradt el benne a szomorúság.

Az egyik munkás kiemelt egy kanálnyi betonkeveréket és visszacsapta; jó, gusztusosat cuppant. Hátul, a rudaknál ketten nevetkőzve győzködtek s egymás hasa felé kapkodtak. Az épülő háznak csak egyfelől volt szomszédja s mögötte föl a kis fenyvesig mérges, zöld, magas lucerna futott. Lajos e hívó kép előtt reménykedni kezdett, hogy talán mégsem a böllérforma a betonmunkás. Lopva megkerülte a házat s a szétvált győzködőktől kérdezte meg, akik most a rúdcsomó két végére álltak. - Vodál úr? - mondták s az árok felé néztek. - Ott van ni. Vodál úr, keresik. - S már hívták előre a fekete embert. Két diószem pillantott Lajosra. - Mit akar tőlem, fiam? - Kérem a néném utasított ide, hogy munkát tetszik... - Nem tudta, hogy fejezze be az alázatos mondatot. Az ember jóakaratúan vizsgálta őt. - Maga a Mariska testvéröccse? - Én, kérem... - Az ember még egy kicsit gyönyörködött benne, mintha a nénjének tartozott volna ezzel a barátságos szemlével, aztán a betonos ujjával megvakarta a fületövét. - Nincs nagy szerencséje, fiam. Alighanem sztrájk lesz s nekünk is le kell állnunk. De azért ne búsuljon, majd... - A meleg diószemével fejezte be a mondatát. - Tudja mit, üljön itt le, mindjárt jön az építész úr, s aztán meglássuk. - Megfogta a Lajos karját és megszorította. Lajos nem tehetett róla jólesett neki. (...) Déltájban megjött az építész; köpcös, tésztaarcú ember volt, a piszkos ráncokkal gyűrűzött ujjaiban friss kiadású újság. A vezető munkások hozzáléptek s olvasták, amit mutatott. Lopva a kisebbek is odaszivárogtak, Lajos is odaállt néhány lépésnyire. - Reggel már itt volt egy ember, - számolt be az egyik napszámos - s megkérdezte: „Maguk még dolgoznak?” Mondom, mi vidékiek vagyunk; ránk nem tartozik a sztrájk. „Nem? Azt csak maga gondolja” s elment. - Az ember örül, hogy munkához jut - igyekezett az építész előtt kitüntetni magát egy másik - s ezek az izgágák elrontják. Persze a titkár uraknak benn a szakszervezetben megvan a fizetésük, akár dolgozik a munkás, akár nem. - S mit érnek el? - bátorította az építész. - Ha még elérnének valamit, nem bánom. Minden kutya maga felé kapar. De elérnek huszonnégy fillér helyett huszonnyolcat s közben elvész tíz-húsz munkanap. Harmadéve is három hétig tartott a sztrájk. - Azt tartják, - jegyezte meg Vodál kőmíves társa - hogy ami ház épül, annak úgyis fel kell épülnie s ilyenkor fertály előtt lehet legjobban megszorítani a vállalkozót. Sok új házban már ki van adva a lakás, abba a lakó be akar költözni... - ő maga sunyin sem nem helyeselte, sem nem kárhoztatta ezt a felfogást, de a többiek érezték, hogy az is bátorság, az építőmunkások tromfját így kivágni az építész előtt. Egy pillanatra titkos delej futott körbe az építész körül, a kárörvendő arcokat ellenséges gyűrűbe fogva. Egy sánta napszámos, aki Lajosnak már a betonkeverésnél is feltűnt, elvigyorodott: tetszett neki a lakók és a munkások közé került vállalkozók szorultsága. - Maga azt hiszi, hogy a vállalkozó kártérítéssel tartozik ezért? - óvta a tekintélyét az építész. A sztrájk az vis major. Arról senki sem tehet. A sánta, úgy látszik, megbánta előbbi gyönyörűségét, mert kárörömből hirtelen az ellenkező hangulatba csapott. - A vállalkozókat nem lehet megfogni - mondta. - Hiába ugrálnak azok a szakszervezetnél, végül is a vállalkozók győznek. - Minket ez az egész nem érdekel - jegyezte meg az építész. - Mi köztünk csak két szervezett munkás van s amúgyis későn kezdtünk... - Az emberek látták, hogy az építész azt szeretné, ha a sztrájk alatt is folytatnák a munkát. - Igen ám, csakhogy ők nem törődnek azzal - jegyezte meg az egyik napszámos. - Minket Rómaifürdőnél tavaly megdobáltak. - S esetleg az épületfát is felgyujtják - jegyezte meg a kőmíves, aki előbb is az építőmunkások tolmácsa volt. - Az ember dolgozik, de megveretni mégsem hagyja magát - szólt közbe a sánta is. Majd alázatos mosollyal tompítva szemtelenségét. - Az építész úr könnyen folytathatja a munkát, mert elpucol, ha büdös; de mi itt vagyunk egész nap. - Lehetetlent az építész úr sem kíván tőlünk - zárta le Vodál a vitát. - Amíg lehet, dolgozunk, ha nem lehet, leállunk. - Egy nagy nikkel órát vett ki az övéből. - Ehol, már dél van.

A munkások elszéledtek a csomagjaikkal. Vodál az építésznek mutatta a végzett alapozást. Lajos tisztelettudóan állt mögöttük, mint egy emlékeztetőjel. Vodál időnként rávetette a diószemét s amikor a magyarázattal végzett, odaintette Lajost. - Ez az az ember, építész úr, akiről szó volt. - Az építész megnézte Lajost s vállatvont. - Ha vége lesz ennek a hülyeségnek, még négy napszámost veszek fel. Addig, fiam... s itt vállatvont. - Reméljük, nem tart soká - mondta Vodál, s újból megfogta Lajos karját, a főnök előtt is jelezve, hogy ezzel a bemutatkozással a bandához tartozik. - Köszönöm - motyogta Lajos, mert egy kis hajlítást is érzett a szorításban.