Az idő bástyáján felkúszott egy régi emlék,
csak én láthatom, ott lóg mint kép a falon.
szelek jönnek s csodálom, de látják az ikont,
ők tiszta leheletükkel tisztogatják a képet,
három dimenzióban láttatják mi csak rémlett.
Szép szavakban hízva naggyá emelkedtem,
s szórvány szavak kezdték ki életem.
Erőm nem akart hinni, de ott volt a féreg,
mely a lélek alagútjain ette naiv lényem.
Majd bosszú flörtök, ölték meg bennem a költőt.
Szép emlékem, egyszerre maga lett az ördög!
Haragommal hát, az idő bástyáját rombolnám,
de tornyában ott messze az ég ormában
hallom, a régi múltam él, dalol csengő hangon,
de nincs oly kötele, létrája, mi leérne a falakon.
0 Megjegyzések