Szalkainé Nagy Xénia: Még mindig csak te

Képedet a múltból magam elé képzelem,

Szívem sebe ilyenkor állandóan felszakad,

Arcodat felidézi nékem a régmúltból,

Oly sok édes pillanat.

Most éppen lázas kétség gyötör,

És e kétség szívembe mar,

Már egyre ritkábban látlak,

S irántad az érzés,mégis felkavar.

Hogy vitt rá a lélek,hogy

Becsapjál engemet ?

Próbálok még hinni benned,

De úgy érzem,már nem lehet.

Összetörtél bennem egy egész világot,

Pedig szívem számtalanszor megbocsátott.

Szégyen foltja égeti az arcomat,

A te vétkeidért is én szégyellem magamat.

Nem becsülted lelkem tisztaságát,

Eldobtad az érted nyúló kezet,

Nem marad más többé hátra,

Csak a fájdalmas képzelet.

Most,hogy elküldtelek,

Nem csak te vesztettél,

Én is elvesztettem hitemet,énemet,

S ha már én nem tudok,

Remélem,Isten tán megbocsájt neked !