A frizurámat összeborzolta a novemberi fagyos szél, mialatt vártalak. Fáztam, az egyetlen melegség a kezemben lévő poharas kávéból gőzölgött az ég felé. Nehéz volt úgy várni valakire, hogy még sohasem láttam azelőtt. A fejemben állandóan ott motoszkált az a zavarba ejtő gondolat, hogy összetévesztelek majd valakivel, vagy talán nem veszlek észre, és itt állok majd, ameddig a fákon lekúszik a sötétség, hogy végül elborítsa a világot. De már annyi éve vártam a találkozásunk pillanatát, hogy még egy elvesztegetett délután kicsit sem számított. Azon törtem a fejem, hogy mit mondjak majd neked. Hiába pörgettem végig újra és újra a szöveget, amit előző este idegesen kitaláltam és megtanultam, valahogy hiányzott belőle minden érzelem. Érzelmek nélkül pedig hogyan is érthetnéd meg, hogy mért kereslek most meg, hogy hogyan kötődöm én hozzád teljes szívemből.
A helyzet az, hogy egyszer már megálmodtalak. Álmodtam erről az aprócska térről, a szemben álló vörös kalapos nőről, és éreztem a csípős novemberi szelet az arcomon, úgy, ahogy csak álmában érez az ember. A szemben lévő zsúfolt utca tömegéből léptél elém, ami most még kihalt és csönddel teli.
Nem vettél észre, ameddig véletlenül ki nem verted a kezemből a kávét, ahogy el akartál sietni mellettem. Egymásra néztünk, én dühösen, te pedig bocsánatkérően kerested a tekintetemet, és az idő hirtelen kimerevedett. Az egyetlen dolog, amire tisztán emlékszem belőled, az az irreálisan zöld szempár, ami úgy meredt rám, mintha arany csillant volna a ködben. Ahogy néztünk egymásra, a lelkem egy eltemetett része ébredezni kezdett, és bár az eszemmel tudtam, hogy idegen vagy, mégis éreztem, hogy valaha ismertelek, értettelek és érintettelek már. És a lelkünk felébredt aprócska darabja lassan egymásba karolt, és mindketten pontosan tudtuk, hogy nincs az az erő, ami ezt a köteléket valaha elszakíthatná, mert újra és újra összefonódik, mióta világ a világ. Ekkor megtört a csend, mert kérdeztél valamit egy idegen nyelven, amit legnagyobb kétségbeesésemre egyáltalán nem ismertem. Az utolsó dolog, amire emlékszem a mosolyod volt, mielőtt a képek halványulni kezdtek. Az a mosoly, ami még két év elteltével is tartja bennem a lelket, hogy valóban létezel, és hogy ezen a napon az álom valósággá válhat, még akkor is, ha csak a zöld szemeidre emlékszem.
Hát ez az oka, hogy abból a monoton pár sorból nem értenéd, hogy mért állok én itt már sokadszorra a téli hidegben rád várva az élénkülő tömegben, és mért remélem, hogy mégis egy nyelvet beszélünk. Mert az egyszerűen lehetetlen, hogy ennyi várakozás után pont a nyelv válasszon el bennünket. Egyszerűen lehetetlen.
A helyzet az, hogy egyszer már megálmodtalak. Álmodtam erről az aprócska térről, a szemben álló vörös kalapos nőről, és éreztem a csípős novemberi szelet az arcomon, úgy, ahogy csak álmában érez az ember. A szemben lévő zsúfolt utca tömegéből léptél elém, ami most még kihalt és csönddel teli.
Nem vettél észre, ameddig véletlenül ki nem verted a kezemből a kávét, ahogy el akartál sietni mellettem. Egymásra néztünk, én dühösen, te pedig bocsánatkérően kerested a tekintetemet, és az idő hirtelen kimerevedett. Az egyetlen dolog, amire tisztán emlékszem belőled, az az irreálisan zöld szempár, ami úgy meredt rám, mintha arany csillant volna a ködben. Ahogy néztünk egymásra, a lelkem egy eltemetett része ébredezni kezdett, és bár az eszemmel tudtam, hogy idegen vagy, mégis éreztem, hogy valaha ismertelek, értettelek és érintettelek már. És a lelkünk felébredt aprócska darabja lassan egymásba karolt, és mindketten pontosan tudtuk, hogy nincs az az erő, ami ezt a köteléket valaha elszakíthatná, mert újra és újra összefonódik, mióta világ a világ. Ekkor megtört a csend, mert kérdeztél valamit egy idegen nyelven, amit legnagyobb kétségbeesésemre egyáltalán nem ismertem. Az utolsó dolog, amire emlékszem a mosolyod volt, mielőtt a képek halványulni kezdtek. Az a mosoly, ami még két év elteltével is tartja bennem a lelket, hogy valóban létezel, és hogy ezen a napon az álom valósággá válhat, még akkor is, ha csak a zöld szemeidre emlékszem.
Hát ez az oka, hogy abból a monoton pár sorból nem értenéd, hogy mért állok én itt már sokadszorra a téli hidegben rád várva az élénkülő tömegben, és mért remélem, hogy mégis egy nyelvet beszélünk. Mert az egyszerűen lehetetlen, hogy ennyi várakozás után pont a nyelv válasszon el bennünket. Egyszerűen lehetetlen.
0 Megjegyzések