Az éj börtönében remegve vágynak,
A selymes hajnal bíbor ajkú csókjára
De az özvegy éjszaka egyre csak azt sikítsa-bár, csak
nálam maradnának!
A piros hajnal ásítva röpül az égre
Csókját ráleheli e két lélekre, mely vihartól vert
De ők ugyanúgy maradnak sötét kalitkájukban-óh, ha
kiszabadulhatnának végre!
A tűző nap, amely életadó
Fényesen ráragyog e tébolyult lelkekre
De hasztalan. Bánatitta mivoltukban riadtan lebegnek-ide, oda
mint vak denevérek-Menjetek!
Az alkony gyengéden üli meg a tájat
S a szürke légben fáradt zihálással kergetőznek ők
Fájdalmuktól haldokolva, de együvé lesznek-pillanatnyit csupán,
mert a végzet násztáncot nem ígért.
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések