Sutus Zoltán: Egy posztmodern szerelmi vallomás

Mert tudod, úgy van ez, hogy van is, meg nincs is. Néha úgy érzem, hogy inkább van, mint nincs. Ha rád nézek. Máskor meg, szinte ateista módjára szentül hiszem, hogy nincs. Mert miért is lenne? Ilyenkor is eszembe jutsz. Először, mint ember, a véleményed érdekel a témáról. Értekezzünk. Másodízben már, mint nő érdekelsz. Már régóta készülők, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét, valamiért mégsem teszem. Mint nő, - minő remek!- lenyűgöző vagy, mondhatni a nagy világnak legnagyobb gyémántja. Az embert nem ismerem. Sokan vagyunk így ezzel. Tetszel. Hogy szeretni? Nem tudom. Mert, mint minden ember én is gyakran esem bele a hibába… hogy a külső. Holott az semmi. Emlékszel? Persze, te magad mondtad. Egy kicsit mégis ismerlek. Egészen rendes vagy. Olyan, mint egy ismeretlen virág. Vagy inkább, csak egy szál. Belőled nincs kettő, nincs még egy hozzád hasonló. Egyszerre vagy szép, akár a rózsa, szerény, mint az ibolya, és okos, nos, okos virágról még nem halottam. Te pont ilyen vagy. Rettentően szeretem, ha beszélsz. A hangod, - felettébb ritka, - illik hozzád. Ezért is gondolkozom. Tehát vagyok. Descartes. Aztán meg, vágyom is. Freud. Mondd meg ez a szerelem? Mert ha igen, akkor beleestem, benne vagyok. Bár inkább benned lennék! Szívedben, lelkedben, eszedben, gondolataidban. Ehelyett meg vagyok. Csak úgy, magamnak. Te meg – másnak. Nem ismerlek. Szerethetlek így? Ha meg nem, akkor miért ez? Mert ha rád nézek…de álljunk meg! – miért nézek rád? Tudom, nem szabad. Aztán, még egy perc sem telik bele, - ismét nézlek. Rám nézel. Elkapom a fejem, nem akarom, hogy tudd, nézlek. Létezik e hát ilyesfajta szerelem? Már régóta nem tudom, hogy létezik e egyáltalán. S szerethetlek e, amikor alig ismerlek, amikor tudom, hogy van barátod, s szeret, szereted? Te szeretsz, téged szeretnek, szeretlek. Kívánhatom e, bárki szeretetét, ha egyszer nem tudom, hogy ki ő? Ó ki vagy te igazán?! Egy ember, egy nő, egy földre szállt angyal, egy tűnő árnyék, vagy egy örök rejtély? Esetleg mind, vagy egyik sem? Gyűlölöm, amikor mással beszélsz, szóval általában. Lehetünk e barátok, ha egyszer szeretlek?És, a kérdés, szeretlek-e igazán? Vagy, csak tetszel? Nézd, a melletted ülő lány, olyan, mintha nem is lenne. Közömbös. Az ablakon át látom, ahogy elmegy egynéhány kocsi az épület előtt. Régen sokat tudtam, ma meg már semmit. Nem jó ez így. Már nekem. Neked mindegy. Akárhogy nézzük, te, drága, te szeretve vagy. Eb ura fakó, nem tudom, mit érzek. Ej, ráérünk arra még. Egyébként nem változna semmi. Szépek a szemeid, amúgy. Ha belenéznél az enyémbe, nem látnál mást, csak szomorúságot. Nem épp miattad. Egy kicsit talán. Szeretlek, mert oly szép szemed van. Örülök, hogy boldog vagy. Már amennyire. Belépsz az ajtón, mosolyogni próbálok, de nem, nem megy. Szomorúan nézel magad elé. Az előbb még mosolyogtál. Ha érteném a nőket! Ha értenélek! Vagy legalább magamat. Ki vagy te? Én meg, ó hát mi vagyok én? Miféle anyag, hogy pillantásod metsz, s így alakít? Vajon, - nélküled, - vagyok-e aki lehetnék? Esetleg, megközelíthetem azt, aki lenni szeretnék? Lehet-e az szabad, aki szerelmes? Te irigyelsz, hiszed, hogy szabad vagyok, holott – paradoxon, - épp te tetté rabbá. Miért vagy szomorú? Megint rám nézel. Nem látom a szád, a kezed eltakarja, nevetsz, legalább mosolyogsz? Mit is beszélek, hisz szomorú vagy! Éppoly szomorú, mint én. Bolonddá lettem. Arcodon meglepődés tükröződik. Pedig még nem is tudod, hogy szeretlek, ha ugyan szeretlek. De van-e erre más szó? Egész nap te jársz a fejemben. Miért tetted ezt velem? Te átkozott! Minek tündökölsz, minek ragyogsz, minek bájologsz, ha egyszer az övé vagy? Nem vagy te senkié. Amíg, élek remélek. Azaz, dum spero, spiro. Reménytelen. Félve féltelek. Mivel nem vagy az enyém, kénytelen leszek elengedni. De tudnod kell, szerelmes szívem számodra örökre (mily csalódás, hogy az alliterációt megtörjük) szabad. Ilyesmi. Elmész vele, akár mással, én itt maradok. Tehát hátra. Még volna egy kis időnk, külön-külön, de egymással. Nem szabad! Még a végén beléd szeretnék. Végtelenül, menthetetlenül. Te meg, nem vagyunk egymáshoz illőek. Valóban. Valóban? Neked mindenről kiforrott véleményed van. Egy férfi, mondod, akkor férfi, ha van véleménye. Én többnyire csendben ülök. Te pedig érvelsz. Nekem meg, a verbális közléseim, mint mondják hebegősek, nem ez az oldalam a legerősebb. Te,- mondod, - túl szabadszellemű vagy. Szerinted én konzervatív. Vagy mifene. Vágysz rá, hogy szeressenek, de szabad akarsz lenni. Nem akarlak birtokolni. Gondolj bele! Ezek a problémák, mint két barát közt jöttek létre, s ha tudnád, illetve tudnám, hogy mit érzek… Ha rád nézek, látom a boldogságot én, lágy, barna, és karcsú, mint a nádszál. Szóval te. Máris mennyit írtam, de ha megnézzük, nem mondtam semmit. Mert, kérdésünk alapjában, mi a szerelem? Nem tudja azt senki. Valóban létezel, vagy csak képzelek? Bizonyára előbbi. El is telt egy fél év. Megismertelek, úgy-ahogy. Félve, remegve mondom ki, írom le, szeretlek. Régen még sok egyéb mellett fontos volt számomra, de ma már, a kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben. Mit nekem kultúra? Periklész (micsoda lángész!), Platón, Szókratész, egyebek mellett Freud, Friderich, Young… Ugye nagy nevek? Vagy teszem azt, Ottlik, és Füst, előttük azonban Csokonai, majd Petőfi, Arany, Jókai, Ady… Mi dolgom velük? Legfeljebb unaloműzés. Nem köt le, annyira, mint egyetlen szavad. Egy apró kis „Szia”. Többet ér ez ezer filozófus bölcseleteinél, a költők legromantikusabb lírájánál. Te magad vagy a vers, bár nem írt meg senki. Nem is fog. Késznek születtél, Isteni remekmű! De minek írok rólad? Miért írom le szépségedet, ha ezek a szavak – üresek, - nem képesek visszaadni, hogy ki vagy te. Hogy nem vagy te más, mint az 1001 éjszaka meséje, nem vagy más, mint – A nő. Legalábbis számomra. Sajnos, (részemről) vannak még ezzel így. Teszem azt a barátod. A szerelembe – mondják – belehal, aki él. Már eltelt fél év (már említettem), megismertelek. Jelentsük ki, habár rettegve, nézd, remeg a kezem is, szeretlek. Pont. Néha, szavak nélkül is értjük egymást. Vagyis, nem mondja ki egyikünk sem, de tudjuk mindketten, hogy te meg én… Lehetetlen, vagy majdnem az. Nem illünk össze. Emlékszel, amikor mondtad? Akkor is szomorú voltál, s mivel fáztál is, gondoltam átölellek. Jó volt, kár is rá vesztegetni a szót. Szeretnéd, hogy megálljak itt, vagy végleg befejezem? Már nincs sok hátra, ezt megígérhetem. Na, szóval, te fáztál, és én – mivel jól nevelt vagyok- megöleltelek. Mégsem hagyhattam, hogy halálra fagy, szegénykém. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy csodálatos volt. Első ízben érezhettem illatod. Olyan volt, mint egy könyv. Nem olyan, gagyi, amilyeneket mostanában gyártanak, hanem olyasfajta, mint a régi időkben. Itt jegyezhetnénk meg, hogy akkortájt még a könyveket nem tucatszám gyártották, hanem szeretettel. Szóval ez rajtad is érezhető. Már hogy szeretni való vagy. Túl perverz vagyok hozzád, nem bírnád sokáig mellettem. Ezek a szavak, szavaid, emlékszem rájuk, de, mint záró soraimban veled is tenni fogom, elengedtem őket füleim mellett. Nem azért, mert nem akartam rád figyelni, hanem mert, minek tagadnám? Nem akartam meghallani őket. Különben is, olvasnom kellett. Valamit a nőkről. Ha érteném a nőket… ha értenélek. Magamat egy kicsit már értem. De ez nem számít. Végeztünk. Látod? Ezt itt, majdnem, két oldal. Csupa kérdés. Válaszok meg nincsenek. Mert számomra egy a válasz majd’ mindenre. Szeretlek. Szóval, ezt neked írtam. Elolvasni persze nem fogod. Lehet, hogy elolvasnád, de annak mi értelme lenne? Egyébiránt, ha nem tűnt volna fel még, van egy kis hősszerelmes-komplexusom. Szóval, ha valami módón mégis kezeid közé jutna, eme ritka kézirat, hagyj, ó kérlek, hagyj szenvedni!