Ezt figyeljétek! Kezembe akadt Mad naplója. Úgy történt, hogy egyik délután igencsak unatkoztam, és gondoltam egyet, felugrok kedves barátomhoz. Lakótelepen él, ahol a házak annyira egyformák. Szegletesek, kő-hidegek, szelesek, mogorvák. Mint valami gigantikus panelerdő, úgy magasodnak ott a házak. Köztük, mint parányi szigetek, elvétve bokrok, kosz- és szmog tűrő fák ágaskodnak. A járdák szeméttől terhesek, vajúdva ontják magukból az eldobott papír fecniket, ételmaradékot, csikkeket. Ablakaik esténként hunyorogva tárják elénk a családok, vagy éppen magányosok hol tiszta, hol mocskos életét. Ilyenkor a lámpák szerény fénnyel egyengetik utunkat egyik utcából ki, másik utcába be. A házak alatt igen sok italmérő helység búvik meg. Bentről szavak, kiáltások zajonganak. Szerelem, családi dráma, politika, focimeccs, félelem, kacagás, bánattól sújtott sírás; mind kihallik a vékony ablakokon át. Mad is meg szokott pihenni egy-egy ilyen helységben. Rendszerint megkeresi a legeldugottabb asztalt, halkan, már-már suttogva kéri a pincérnőt, hogy hozzon egy Unicumot, és egy sört. Majd gondolkodik. Mi végre is az élet? És benne például ő?
Lehet, elmentem egy ilyen öblögető mellett és ő ott bent kuksolt a sarokban. Nem vettem észre. Nem is kerestem. Teljes bizonyossággal hittem, hogy otthon találom. Tévedtem. A kapucsengő válaszra sem méltatott. Jött egy idős bácsika, lehelete olyan szagot párolgott, mikor köszönt nekem. „Szép estét!”, mondta. Biccentettem neki. A lift mély dorombolással kúszott fel a tizedik emeletre. Odaléptem ajtajához. 57. Füleltem, hátha meghallom Mad hangját. Vagy a tévét, amint rossz híreket fröcsög magából. De semmi, csak csend. Még akkor adott nekem egy kulcsot, mikor kijöttünk 2-es számú Körzeti Elme Gyógy- és Intézet Skizofrén Osztályáról. Ott ígértem neki, hogy mostantól jobb élete lesz. Hogy például egy robotgyárban fog dolgozni, ahol csupa jó dolgokat készítenek, és nem lesz magányos.
Elővettem a kulcsot. A zár engedelmeskedett; nincs itthon. De a robotgyárban sem lehet. Mert az még várat magára, nem volt elég szabad szellemem, ha értitek, hogy odavigyem őt. De sort kerítek rá, ígérem!
Bent félhomály. A fürdőben ég a lámpa. Elfelejtette leoltani. Mad ilyen, mindig van valami, ha csak egy kis apróság, amit elfelejt. Elfelejt válaszolni, ha kérdezik, elfelejti a szemetet kivinni, elfelejti felhívni a barátait; már azokat, akik kitartottak mellette. Persze akadnak nagyobb feledések is. Ilyen volt egyszer, mikor elfelejtett szeretni egy lányt. Na, nem azt mondom, hogy teljesen, csak másképp. Igazából rajongott érte, a fél kezét is feláldozta volna, ha kell. Szerette is, csak olyan konzervatív módon, félénken, bátortalanul. Mad –nek fontos, ha van kapcsolat. Ezt arra érti, hogy neki elsősorban a kapocs a fontos, utána jöhet minden más. Szereti, ha egymáshoz bújnak, ha simogatják egymás testét, szeret csókolózni, puszilgatni, imádja az előjátékot. És nem szeret szégyenlősködni. Mármint mások előtt. Hogy miért pont az a lány. Meg ilyenek.
Nem tudta eldönteni, hogy a lány szereti-e igazán. Kérdéseket tette fel neki. Vagy éppen ellentétes indulóponttal rendelkező válaszokat. Nyelvével a legszentebb szentség forró és nedves vájatában matatott, ujjai a mellbimbóját masszírozták. És akkor ilyenek jöttek elő reszketeg szájából: „Mondd, hogy nem szeretsz!” „Nem mondom.”, volt a válasz. „Mondd, hogy nem kívánsz!” „Nem mondom.”, hangzott ismét. „Mondd, hogy nem hiányzok!” „Nem mondom.”, szólt újra a lány. És kérdések. „Miért nem mondasz semmit?” „Nem tudom.”, jött a válasz. „Miért nem beszélsz őszintén?” „Nem tudom.”, ismételte a lány.
Mad aztán rájött, hogy van valamilyen áthatolhatatlan fal, mely ott tornyosult kettejük között, mint a nagy kínai, és amelyet nem tudott, de egy idő után már nem is szándékozott lebontani. Másképp kell manapság szeretni, volt első felismerése. Vadul, indulatosan, szexre koncentrálva. De Mad-nek úgy nem megy. Neki egyszerűen kell az érzés, a kapocs, a vágy. Hogy ne csak üres, izzadságtól terhes percek maradjanak utánuk.
Karácsonyra egy számítógépes bemutatót készített neki. Képeket illesztett be, alájuk szeretett szépségének szánt gondolatait, és a kész bemutató alá andalító zenét. Azt akarta tudatni, hogy a szeretet egyfajta vulkánkitörés, melynek a végterméke az orgazmus. De addig mindig vannak fokozatok, melyeket be kell tartani, különben összedől a lávától izzó hegyóriás. Szerette volna, ha a lány megérti és elfogadja őt olyannak, amilyen, ahogyan ő is elfogadja a lányt olyannak, amilyen. Nem kellett volna. Ma már nem szeretnek az emberek olvasni. Hát még érzelgősködni. Az olyan ciki. Miközben készítette ezt a különleges ajándékot, sírt. Mert tudta, már előre tudta, hogy nem fog célt érni, nem lesz eredménye ennek a suta próbálkozásnak. De legalább a lánynak jó volt, mosolygott el néha, visszaemlékezve arra az időszakra. Azóta Mad még komorabb lett, néha rájön az ordíthatnék, vagy az elmebaj, hogy így még soha senkit nem szeretett, és lám, még sincs következménye, őszintesége ennek a kusza kapcsolatnak.
Leoltom a villanyt.
A szobába lépve viszonylagos rend; ruhák szétszórva, papírlapok a földön, a számítógép monitorja ujjlenyomatos. Egy pálinkás üveg az asztalon, már csak párolog el belőle a maradék. Az ágy gyűrött és szétszórt. Hát, azért jól esik látni, nem én vagyok az egyetlen, aki nem ágyaz be felkelés után. Kimegyek a konyhába. De jó lenne egy csésze kávé! Elkészítem, megvárom, míg lefő. Az ablakpárkányon apró kaktuszok, egy gyertyatartó, kis-naptár, szakadt szélű jegyzetfüzet és egy fénykép. Mosolygó, szőkébe hajló fiatal lányról készült. Szemei vidámak, szája vékonyan édes, arca sugárzik; az egész kép egy hatalmas adag öröm. Most már értem.
Tejet veszek elő a hűtőből. Rágyújtok. És a gyufa lángjánál megpillantok egy kihajtott füzetet. Kezembe veszem. Az elején ez áll: Naplóm. Mad kurta írása, már-már olvashatatlan szavai tekerednek össze a sorok között. Felnevetek. Vannak benne személyes megjegyzések, aztán idézetek, meg újságcímek, vagy éppen rövid hírek. Majd mindegyikhez írt valamilyen széljegyzetet. Gondolom azokhoz, melyeket arra érdemesnek tartott. A Napló egyfajta összegzése a mindennapok történéseinek, talán egy üzenet, hogy „hé, emberek, hiába erőlködtök a nagy és hatalmas dolgok feltalálásán, génkísérleteken, messzeségbe repítő űrutazáson, gyógyíthatatlan betegségek vakcinájának előállításán! Itt van az élet. A perceitek sava-borsa!”
Úgy gondoltam, nem olyan nagy illetlenség, ha most szemezgetek ebből a naplóból, és megosztom Mad szösszeneteit veletek! Remélem, megbocsát nekem! Saját gondolatait majd dőlt betűvel jelzem, rendben? De ha addig hazajön, feltétlenül engedélyét kérem majd. Nem hiszem, hogy nagy ellenállásba fogok ütközni, nagyon jó barátom. Majdnem olyan, mint én! Hogy a viharba ellenkezhetne pont velem! Ugye?
Lehet, elmentem egy ilyen öblögető mellett és ő ott bent kuksolt a sarokban. Nem vettem észre. Nem is kerestem. Teljes bizonyossággal hittem, hogy otthon találom. Tévedtem. A kapucsengő válaszra sem méltatott. Jött egy idős bácsika, lehelete olyan szagot párolgott, mikor köszönt nekem. „Szép estét!”, mondta. Biccentettem neki. A lift mély dorombolással kúszott fel a tizedik emeletre. Odaléptem ajtajához. 57. Füleltem, hátha meghallom Mad hangját. Vagy a tévét, amint rossz híreket fröcsög magából. De semmi, csak csend. Még akkor adott nekem egy kulcsot, mikor kijöttünk 2-es számú Körzeti Elme Gyógy- és Intézet Skizofrén Osztályáról. Ott ígértem neki, hogy mostantól jobb élete lesz. Hogy például egy robotgyárban fog dolgozni, ahol csupa jó dolgokat készítenek, és nem lesz magányos.
Elővettem a kulcsot. A zár engedelmeskedett; nincs itthon. De a robotgyárban sem lehet. Mert az még várat magára, nem volt elég szabad szellemem, ha értitek, hogy odavigyem őt. De sort kerítek rá, ígérem!
Bent félhomály. A fürdőben ég a lámpa. Elfelejtette leoltani. Mad ilyen, mindig van valami, ha csak egy kis apróság, amit elfelejt. Elfelejt válaszolni, ha kérdezik, elfelejti a szemetet kivinni, elfelejti felhívni a barátait; már azokat, akik kitartottak mellette. Persze akadnak nagyobb feledések is. Ilyen volt egyszer, mikor elfelejtett szeretni egy lányt. Na, nem azt mondom, hogy teljesen, csak másképp. Igazából rajongott érte, a fél kezét is feláldozta volna, ha kell. Szerette is, csak olyan konzervatív módon, félénken, bátortalanul. Mad –nek fontos, ha van kapcsolat. Ezt arra érti, hogy neki elsősorban a kapocs a fontos, utána jöhet minden más. Szereti, ha egymáshoz bújnak, ha simogatják egymás testét, szeret csókolózni, puszilgatni, imádja az előjátékot. És nem szeret szégyenlősködni. Mármint mások előtt. Hogy miért pont az a lány. Meg ilyenek.
Nem tudta eldönteni, hogy a lány szereti-e igazán. Kérdéseket tette fel neki. Vagy éppen ellentétes indulóponttal rendelkező válaszokat. Nyelvével a legszentebb szentség forró és nedves vájatában matatott, ujjai a mellbimbóját masszírozták. És akkor ilyenek jöttek elő reszketeg szájából: „Mondd, hogy nem szeretsz!” „Nem mondom.”, volt a válasz. „Mondd, hogy nem kívánsz!” „Nem mondom.”, hangzott ismét. „Mondd, hogy nem hiányzok!” „Nem mondom.”, szólt újra a lány. És kérdések. „Miért nem mondasz semmit?” „Nem tudom.”, jött a válasz. „Miért nem beszélsz őszintén?” „Nem tudom.”, ismételte a lány.
Mad aztán rájött, hogy van valamilyen áthatolhatatlan fal, mely ott tornyosult kettejük között, mint a nagy kínai, és amelyet nem tudott, de egy idő után már nem is szándékozott lebontani. Másképp kell manapság szeretni, volt első felismerése. Vadul, indulatosan, szexre koncentrálva. De Mad-nek úgy nem megy. Neki egyszerűen kell az érzés, a kapocs, a vágy. Hogy ne csak üres, izzadságtól terhes percek maradjanak utánuk.
Karácsonyra egy számítógépes bemutatót készített neki. Képeket illesztett be, alájuk szeretett szépségének szánt gondolatait, és a kész bemutató alá andalító zenét. Azt akarta tudatni, hogy a szeretet egyfajta vulkánkitörés, melynek a végterméke az orgazmus. De addig mindig vannak fokozatok, melyeket be kell tartani, különben összedől a lávától izzó hegyóriás. Szerette volna, ha a lány megérti és elfogadja őt olyannak, amilyen, ahogyan ő is elfogadja a lányt olyannak, amilyen. Nem kellett volna. Ma már nem szeretnek az emberek olvasni. Hát még érzelgősködni. Az olyan ciki. Miközben készítette ezt a különleges ajándékot, sírt. Mert tudta, már előre tudta, hogy nem fog célt érni, nem lesz eredménye ennek a suta próbálkozásnak. De legalább a lánynak jó volt, mosolygott el néha, visszaemlékezve arra az időszakra. Azóta Mad még komorabb lett, néha rájön az ordíthatnék, vagy az elmebaj, hogy így még soha senkit nem szeretett, és lám, még sincs következménye, őszintesége ennek a kusza kapcsolatnak.
Leoltom a villanyt.
A szobába lépve viszonylagos rend; ruhák szétszórva, papírlapok a földön, a számítógép monitorja ujjlenyomatos. Egy pálinkás üveg az asztalon, már csak párolog el belőle a maradék. Az ágy gyűrött és szétszórt. Hát, azért jól esik látni, nem én vagyok az egyetlen, aki nem ágyaz be felkelés után. Kimegyek a konyhába. De jó lenne egy csésze kávé! Elkészítem, megvárom, míg lefő. Az ablakpárkányon apró kaktuszok, egy gyertyatartó, kis-naptár, szakadt szélű jegyzetfüzet és egy fénykép. Mosolygó, szőkébe hajló fiatal lányról készült. Szemei vidámak, szája vékonyan édes, arca sugárzik; az egész kép egy hatalmas adag öröm. Most már értem.
Tejet veszek elő a hűtőből. Rágyújtok. És a gyufa lángjánál megpillantok egy kihajtott füzetet. Kezembe veszem. Az elején ez áll: Naplóm. Mad kurta írása, már-már olvashatatlan szavai tekerednek össze a sorok között. Felnevetek. Vannak benne személyes megjegyzések, aztán idézetek, meg újságcímek, vagy éppen rövid hírek. Majd mindegyikhez írt valamilyen széljegyzetet. Gondolom azokhoz, melyeket arra érdemesnek tartott. A Napló egyfajta összegzése a mindennapok történéseinek, talán egy üzenet, hogy „hé, emberek, hiába erőlködtök a nagy és hatalmas dolgok feltalálásán, génkísérleteken, messzeségbe repítő űrutazáson, gyógyíthatatlan betegségek vakcinájának előállításán! Itt van az élet. A perceitek sava-borsa!”
Úgy gondoltam, nem olyan nagy illetlenség, ha most szemezgetek ebből a naplóból, és megosztom Mad szösszeneteit veletek! Remélem, megbocsát nekem! Saját gondolatait majd dőlt betűvel jelzem, rendben? De ha addig hazajön, feltétlenül engedélyét kérem majd. Nem hiszem, hogy nagy ellenállásba fogok ütközni, nagyon jó barátom. Majdnem olyan, mint én! Hogy a viharba ellenkezhetne pont velem! Ugye?
0 Megjegyzések