"...be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?"
Felizzott a végtelen bíbor horizontja,
lázas a tiszta ég, megátalkodott.
Messzi alázat dacol benne,
örömben csillapult édes távolok.
Vonz a zuhanás, folytonosság fénye
ismeretlenbe némult esthajnal-sötét,
boldog ünnepek világ rendjében,
szívünkre dobban jelenben a rég.
Bukkanj föl, Nap, örök beteljesülésben,
lázálmot hozz, sóhajokkal telit,
roskadásig teljen csodálattal íved,
reményteli éltünk lángod élteti.
Boldog tavasz él sziromlevelekben,
harmatgyöngy csillog könnyek helyett,
lombos erdők szélzenét zengnek,
csendjük csobogása halkult, édeni.
Meglopott esténket nevesd
vissza, hajnal,
örömittasan borzongjon az ősz,
gyűrötten tobzódj, kies pusztaságom,
hol a hóesés majd hosszan elidőz.
Ködbe leng a végtelen békés horizontja,
fátyla selyemén hamvas virágok fénylenek,
örömzenére örömtáncot járnak,
halhatatlanságukat táncolják Neked.
2017., Az idézett rész Tóth Árpád Hímzéséből való
0 Megjegyzések